Erdélyiek a vártán - Mesék a politikai pornográfiáról

Az Erdélyi hét viszonylag friss találmány. Elek Tibor újítása, aki a legendává vált Gedeon József után lett a Gyulai Várszínház igazgatója, és akkor többen azt gondoltuk, hogy valószínűleg az itteni rangos nyári rendezvénysorozatnak érdemben fuccs. Szerencsére nem így történt. 2016 novemberében, 61. évében meghalt Gedeon, máig nehezen viselem, hogy már csak domborműről néz rám a Kamaraszínház előterében. Több mint húsz évig volt direktor. Csökönyös, sok tekintetben magának való ember volt, aki elhatározta, hogy világszínvonalú produkciókat visz fősodorból kieső, imádott szülővárosába. Olyan irigylésre méltó fantaszta volt, aki képes volt arra, hogy meg is valósítsa az álmait. Elképesztően neves dzsesszegyütteseket hozott a földkerekség bármely részéről. Ő ötölte ki a Shakespeare Fesztivált, amelyen világklasszis csodaelőadásokat láthattunk. Soha nem mondta el igazán, hogyan és miből sikerült ezeket a nemzetközi mezőny élvonalába tartozó produkciókat megnyernie, bár az tudható, hogy külföldön és belföldön egyaránt megvoltak a kapcsolatai. Természetesen voltak kiváló munkatársai, mégis sok tekintetben egyszemélyes intézmény volt. A maga mentalitása, ízlése szerint alakította a dolgokat, ezért is lehetett különösen nehéz a nyomdokába lépni.

Elek Tibor áll a vártán. Nem akart semmit megtagadni a nemes örökségből, szerencsére nem rombolási szándékkal érkezett, mint mostanában oly sokan. Igaz, idén elmaradt a Shakespeare Fesztivál a koronavírus-járvány miatt, de azért Shakespeare-produkciók voltak, és bár későbbi kezdéssel, kitolt befejezéssel, csak megvalósul a gyulai összművészeti fesztivál, amelynek immár harmadik éve az egyik gerincét az Erdélyi hét jelenti. Amely rögtön egy súlyos művel, Visky András: Pornó című, Feleségem története alcímű alkotásával kezdődött a Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös bemutatójaként. Nem vetkőzésekkel teli történetről van szó, hanem politikai pornográfiáról. Annak a diktatúrának a pucéran való megmutatásáról, amelyik behatol a magánéletbe, a hálószobákba is, amelyik, ha két ember bárhol is együtt van, odaférkőzik nemkívánt harmadikként, kérlelhetetlenül rombol és rombol. A szerző és felesége 1989-ben, a romániai forradalom hajnalán harmadik gyermeküket várták, aki úgy döntött, hogy nem születik meg erre a világra, és belehalt édesanyja hasába. Aki így élő koporsóvá vált, mert az abortuszellenes törvény miatt, minden józan ész, orvosi eskü dacára, nem voltak hajlandók neki segíteni a doktorok. Látjuk, halljuk is az egyiküket, aki azt mondja suttogva, hogy nem tehet semmit, és a folyosó vége felé mutat, hogy ott a spicli. A hatalom a legintimebb kérdésekbe is beleszól. Az sem nagyon érdekli, ha netán ennek emberélet az ára. Visky azt vizsgálja, milyen az a kor, amikor a diktatúra a természetes, a magától értetődő, és az szorul magyarázatra, ha éppen időlegesen szünetel az elnyomás. Ilyenkor akár tanácstalanná is válhatnak az emberek.

A darabot játszhatnák jó néhányan, de azt a verziót is el tudom képzelni, hogy monodrámaszerűen, egyvalaki mondja el, éli át a borzadályos történetet, mint nálunk a Jurányi Házban Tenki Réka az Egyasszonyban teszi. Ami Péterfy-Novák Éva könyvének döbbenetes színpadra alkalmazása, szintén egy kis élet elvesztéséről szól, amiben ugyancsak közrejátszik az orvos hozzáállása, és egy adott társadalmi közeg. Árkosi Árpád rendező ezúttal két kiváló színésszel, Imre Évával és Sinkó Ferenccel játszatja a Pornót. Amelyből iszonyú fájdalom árad. Tele van nagy, komoly, feszült csendekkel. Süt belőle a múlt feltárásának szándéka, árad a szenvedés. És közben felsejlik, hogy temérdek rémség, amit szeretnénk rég elmúltnak gondolni, ma is itt van velünk, lidércesen kísért a jelenben. Az egész előadás sötét tónusú, több érzelmi amplitúdóra lenne szükség, netán annak érzékeltetésére, hogy nevetni is lehet a borzalmakon. Így a sok szörnyűség kezdi kioltani egymást, megvan a veszélye az előadás monotonná válásának.

Szilágyi Enikő – az egykori erdélyi színésznő, aki ott főszerepeket játszott és sokat filmezett, hosszabb ideje már Párizsban él, leginkább sanzonestjeivel sikert aratva különböző országokban – szintén a múltban keresi temérdek jelenlegi bajunk okát. Gyulán mutatta be Ez már feltámadás – Trianon 100 című meglehetősen erőteljes estjét, amely egyáltalán nem tartozik a melldöngetően magyarkodó megnyilvánulások közé. Éppen ellenkezőleg. Az okokat okosan firtató, józan ésszel kereső, de mégis felfokozott érzelmű, meglehetősen kétségbeesett segélykiáltás, ami nem titkolja az érintettséget, és ezért meglehetősen személyes. Gyönyörű beszédű, valaha Kazinczy-díjat is kapott, a szó átvitt és valós értelmében is egyenes gerincű színésznő áll előttünk, aki kénytelen volt menekülni Ceausescu diktatúrájából.

Lórúgásszerűen kezd, Adytól mondja István király országa című cikkének részletét, aminek ütnek a mondatai, a költőzseni vátesz is volt, előre megsejtette az ország szétdarabolását, és bizony több okát is látta már idejekorán. „A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba, s egészen a kiváltságosok osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egymillió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.” Lúdbőröztető észrevételek. Jön majd Adytól még az S ha Erdélyt elveszik? című cikkéből is részlet, merthogy ő tényleg látta előre ezt, miközben az urak – akik tán tehettek volna valamit a vész ellen, ha időben észbekapnak – kaszinóztak. Az elbaltázott magyar politikáról mint átokról beszél leginkább ez a megrendítő este, Farkas Árpád, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Székely János, Szőcs Géza, Márai Sándor, Farkas Wellmann Éva, Karinthy Frigyes írásaival szólva. Ebből is hiányzik a humor, ami pedig mindig segített nálunk a túlélésben, amit például Örkény nagyon is észrevett, és nála akár a leglidércesebb, leggyilkosabb pillanatokban is lehet nevetni, mert képes láttatni a helyzet már-már felfoghatatlan abszurditását.

Az erdélyi és az összmagyar színjátszás egyik legkiválóbb színészének, Bogdán Zsoltnak az Amikor… című estjében, amelyet szintén Gyulán mutatott be, szerencsére nagyon is ott a humor. Ő Bartis Attila varázsos, jókora mesélő kedvű, ugyanakkor mellbevágó novelláiból építkezik, ugyancsak a jelenből visszaréved a múltba. Jókora elánnal vizsgálja, hogyan hatnak egymásra. Azt például, hogyan hat a nyelv ránk, hogyan változik velünk együtt, hogyan erősítik, netán gyengítik egymást. A marosvásárhelyi Spektrum Színház előadásában Bogdán, aki amúgy a kolozsvári teátrum meghatározó művésze, kis akciókat talál ki magának. Gyurmával bíbelődik, mintázza, szorongatja, földhöz vágja, mint egy gyermek. Egyáltalán, gyermeki lélekkel van jelen, tényleg olyan, mint egy mesebeli lény, aki rá-rácsodálkozik szinte mindenre, okosan figyel, eldilemmázik az eseményeken, véleményt formál. Meg akarja fejteni, mi végre is születtünk a világra, és ha már megszülettünk, miért békétlenkedünk, miért marjuk annyit egymást. Persze itt is előkerül a romániai kommunizmus kemény időszaka, ami ugyancsak kísért a mában. Az akkori reménytelenség a mai reménytelenséggel találkozik. De ebben a produkcióban azért ott a reménykedés is, ha másutt nem, hát akkor a mesében, csak lehetne valahogyan boldogan élni. Ott azért csak lehetnek csodák. Például az, hogy egy család öt és fél évre, akár a legelvadultabb időkben, csak úgy befogad egy számkivetett vadidegent. A mély depresszió, és az abban való bizakodás, hogy a fény azért pislákolgat az alagút végén, együtt van ebben a katartikus előadásban.

A nagyváradi Szigligeti Színház Lila ákác előadása pedig arról regél a Várszínház zordonul szép falai között, hogy akár lehetnénk mi boldogok is, de amikor ez megadatna számunkra, könnyelmű figyelmetlenséggel nem vesszük észre, és elszalasztjuk a nagy lehetőséget. Szép Ernő darabja olyan, mint egy hatalmas, kitartott, tán soha véget nem érő sóhaj. Sóhaj a világra, az életre, kissé sóhaj még a szerelemre is. Sóhaj arra, hogy vágyakozunk, ábrándozunk, merengünk, és közben valahogy eliszkol az élet, örökre beteljesületlenek maradnak a vágyak. Botos Bálint rendezésében érzékenyen játssza el ezt a nagyváradi társulat. Ha úgy tetszik, ez is egy mesélős előadás a sóvárgásról, a vágyképekről, a szerelemről, és a boldognak látszó békeidők tovatűnéséről.

És mesén alapszik persze A hattyúk tava újratöltve is, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház stílusparódiájában. Kifigurázzák a klasszikus balett kliséit. A nem táncos színészek igyekeznek egyszerre mozogni. Nem feltétlen nádszálderekúan, igencsak behúzott hassal hajszálvékonynak, hajlékonynak látszani igyekeznek a hölgyek, és domborodó, kidolgozott izmúnak az urak. Meg is szólalnak, kifiguráznak túlhajtott eszméket, ideológiákat. Megmutatják a táncos, egyáltalán az ember esendőségét, kiszolgáltatottságát. Kokan Mladenovic rendezésében nem mennek túl mélyre, inkább csak viccelődnek, de ebbe láthatóan sok munkát fektettek. Van, akinek ez kissé kevés, akad, akinek túlmegy bizonyos ízléshatáron, de a zsúfolt nézőtéren a többség meglehetősen jól szórakozik.

Volt a fesztiválnak egy muzsikus főszereplője is, Cári Tibor, aki azonkívül, hogy saját koncerten is bemutatkozott, még három, Gyulán látható produkcióhoz írt zenét. Először éppen itt láttam két évvel ezelőtt a Nagyvárad Táncegyüttes döbbenetes Barbárok előadását, amelyet komoly létszámú zenekar kísért, és lenyűgözött a produkcióhoz írt zenéje, amelyben mindaz az elaljasult kegyetlenség benne volt, ami Móricz novellájában, ugyanakkor ott volt benne mindaz a szépség is. A Radnóti Színház Székely Csaba által írt, 10 című előadásához is ő komponálta a szöveggel teljesen összhangba kerülő zenét, amiért kiérdemelte a Színikritikusok díját is. Most ezek a Tízparancsolathoz szerzett dalai adták a koncert jelentős részét, a temesvári színház és a Yorick Stúdió produkciójában. Cári igazi, vérbeli színházi zenéket ír, nem akar túltengeni, énekelni, a táncolnivalóval nem hozza lehetetlen helyzetbe a színészeket, de komoly terhet rak rájuk. Zenéje az adott szituációk szerves részévé válik. Tud könnyed, laza, komikus lenni, de zsigerien fájdalmas, feszülten drámai szintúgy. A színházakból olykor méltatlanul kikopásra ítélt élő zene apostola. És a munkájával hathatósan bizonyítja, hogy nem érdemes a muzsikusok fellépti díját a teátrumokban elspórolni.

Az idén a sok plusznehézség árán megszervezett Erdélyi hét, bár kényszerűen maradtak el már meghirdetett előadások, ezúttal is jelentős élményekkel, fontos látnivalókkal szolgált.