Elhallgatások és kibeszélések
A Kossuth-díjas színésznő harminc évig volt tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak. Aztán húsz évadot töltött a Budapesti Kamaraszínháznál. Művészsorsokat ábrázoló előadások is fűződnek nevéhez, mint például Az isteni Sarah vagy a Piaf élete. A Kamara megszüntetése után szabadúszó lett. Gyakran fellép az Orlai Produkciós Iroda előadásaiban. Tíz év után most újból eljátssza Martin Sherman Rose című monodrámájának főszerepét. A vészkorszakot Varsóban túlélő, majd a szövetségesek által Izraelből kitoloncolt Rose élete alkonyán felidézi múltját, mesél az ígéret földjén végül otthonra lelt családjáról. Közben az is kiderül: üldöző és üldözött szerepe szüntelen cserélődhet, amíg kerüljük az őszinte beszédet. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Nagy álmokkal érkezett anno a Budapesti Kamaraszínházhoz?
– Bizonyos pillanatokban azt éreztem: elment az eszem, hogy ötvenkét évesen otthagyom a Pécsi Nemzeti Színházat, ahol sorra kaptam a jobbnál jobb feladatokat. És ki kíváncsi a fővárosban egy korombeli vidéki színésznőre? Igaz, először csak szerepre hívtak vendégként, ami nem akkora kockázat. A Kamara igazgatója, Szűcs Miklós a sikeres bemutató után ajánlott újabb lehetőséget, majd szerződést. Úgy véltem, már úgysem csinálok nagy karriert, de a nyugdíjig még Budapesten is megmutathatom, mit tudok.
- A színház tavalyi bezárása: nagy trauma?
– Meglepett a szolidaritás hiánya. Ha arról lett volna szó, hogy rossz a műhelyünk, akkor pályázat útján kereshettek volna új direktort. De itt bezártak egy színházat, a szakma pedig hallgatott. Méghozzá mindkét színházi társaság. A jelen abszurditását jelzi: pici szakmánknak két szakmai szervezete is van, csakis azért, hogy megosszanak minket. Vannak, akik jobbra, mások balra sorakoznak. Ugyanakkor én már eleget láttam ahhoz, hogy ne betegedjek bele az ilyesmibe. Viszont kérdés: aki középen van, az mit tehet?
- Hogy kerül valaki középre?
– Gondolkodik, csak nem „irányok” szerint. Az igazságot keresi. Vagy legalább próbálja átlátni a dolgok értelmét.
- Mint Rose? Tíz éve is játszotta már Martin Sherman monodrámáját. De – ahogyan nemrég említette – most lett igazán aktuális.
– Rose ül egy padon, töpreng, múltat idéz. Elsirat egy megölt gyermeket, aki úgy halt meg, mint évtizedekkel korábban a saját lánya. Megfogalmazódik benne: történelmi és magántragédiák ismétlődését nagyrészt az elhallgatások magyarázzák. Mi sem beszéltük ki felnőtt módon a holokausztot, Trianont, egyebeket. Ha csak érzelmi alapon, a tények negligálásával esik szó minderről, úgy düh lesz az indulatból, hogy tapossuk el azt, akinek más a véleménye. Rose saját sorsán keresztül érti meg: értelmetlen ez az egész láncolat. Felismerése aktuális.
- Saját karaktere szinkronban van a Rose-éval?
– Nem lenne sok vitánk.
- Ön miként őrzi a józanságát? Előny, hogy „külsősként” került a pályára?
– Vonzott a színház, nagykanizsai lányként a kaposvári társulathoz jelentkeztem. A felvételi után Ruttkai Ottó mindjárt felajánlotta: mivel Lehoczky Zsuzsa akkor ment át Szegedre, leszerződtet szubrettnek. Családom intett: ne képzeljem, hogy ettől mindjárt színésznő vagyok. Egy év után a főiskolával is próbálkoztam, a harmadik rostán kiestem. Önvédelem vagy gyengeség: már nem emlékszem, ki utasított el. Abban bizonyára volt sértettség is, hogy évekig a tanintézet környékét is kerültem. Tudomásul vettem, a nehezebbik út vár rám: sikeres zenés karakterek mellett hárommondatos prózai feladatokkal kell majd előbbre jutnom. Az ilyesmi „egyben tartja” az embert.
- Sikerre vágyott, vagy már ifjan „mondandója” volt a hivatásával?
– Az igazán mély alkotások nem primadonnák számára készült dobbantók. Mindennél fontosabb lett, hogy mondandójukat közvetíteni tudjam. Akkor is megéri, ha az üzenet hatására csupán három néző azt mondja: holnaptól próbálok kicsit másként élni, emberibben.
- Töretlenül hiszi, hogy értik az üzenetét?
– Ez egy hivatás. Nézzük meg, milyen színvonalon él a színészek többsége: rosszul fizetve, rosszul viselve, hogy a szélesebb publikum csak azokat ismeri, akik „benne vannak a tévében”. Utóbbiak közt ráadásul egyre több az outsider. Mi mégis tesszük a dolgunkat. Én szentül hiszem: elpusztíthatatlanok vagyunk.
- Rose tapasztalatai idősebb korára bölcsességgé értek. Ön a legrangosabb díjakat is megkapta. Inspirálják?
– Vidéken szűkmarkúan osztják a díjakat, a Jászai-díjat már veteránként kaptam. Azután jött szinte az összes. Ám soha nem vártam semmit, mert az ilyesmi nem jár. A munkával ki lehet érdemelni, és vagy odaadják, vagy nem. Néha nézegetem egyiket-másikat, nem is értem, hogyan kerültek hozzám. Hiába a díjak, ha az ember komolyan veszi a szakmát, sosem képes elhinni: meg tudja ugrani azt a szintet, amelyet előző nap. Miközben az a cél, hogy estéről estére azt nyújtsuk, amit a bemutatón, a legrákészültebb állapotunkban. Elég félelmetes állapot.
- Korral sem múlik?
– Ez nem.
- A Budapesti Kamara megszűnése után társulat nélkül maradt. Hasonlítható a helyzet ahhoz, amelyet Rose megél, akinek népes a családja, mégis magára maradt?
– Az Orlai Produkció előadásaiban, vendégfellépéseken esténként csapattá leszünk. De a valódi társulat más: a színházi lét legmagasabb foka. Közéjük akkor is bejár az ember, ha nincs előadása. Barátok között van, eszmét cserél, közös programokat szervezünk. Ha kikerülünk egy társulatból, nem várhatjuk, hogy valahol azonnal helyet csináljanak nekünk. Rose azért maradt magára, mert egész karakterével tükröt tart azoknak, akik nem szeretnek tükörbe nézni. Civilben én nem vagyok ilyen kényelmetlen személyiség. Társaságban kerülöm is a közéleti disputákat. Azokból ma könnyen lesz parttalan vita. Rose azt is mondja: az emberek nem csupán durván szélsőséges, hanem egyéb helyzetekben is hajlamosak úgy „tereltetni” magukat, mint a gondolat nélküli jószágok. Az is ehhez hasonlít, amikor valami ködös cél kapcsán nagy hévvel elbeszélnek egymás mellett. A tények pontos ismerete nélkül, vagy azok tökéletes félreértelmezésével. Ahelyett, hogy valami hasznosabbat tennének.
- Például?
– Jobb egy baráttal vagy akár egyedül elmenni kiállításra, koncertre. Úgy élni a privát életet, ahogy normálisabb közegben szokás. Jót tesz az elmének.
- Politikusok között akadt barátja?
– Nem, mert tartok a csalódástól. Valaki szimpatikus lesz, aztán hallok róla egy hírt, borul az „elméletem”.
- A fővárosban végül otthonra talált?
– Kisvárosi ember vagyok. Ismerem a kerületet, ahol élek, s abban elvagyok. Az is lehet: a nyugalmát kereső Rose-hoz hasonlóan én sem vagyok igazán otthon sehol. Illetve nekem legalább ott a színház. És ebben nincs keserűség.
- Pedig bele tudom hallani.
– Csak arról van szó, a rendszerváltás idején elhittem, minden szép és jó lesz. De hamar gyanús lett, hogy nyakra-főre alakulnak a pártok. Mind mást akart, mint a többi. Akkor rájöttem: nem kis idő kell majd ahhoz, hogy eljussunk odáig, ahol a korosabb demokráciák tartanak. Nekünk, színészeknek addig is az a dolgunk: legyünk ott a színpadon, és mondjuk, ami írva van.