Egy romantikus házasság Budapesten

- Az, hogy valaki „vígszínházi stílusban” játszik, ma is érték.

– Nem tudom, mit kérdez.

– Ez nem kérdés. Hiszen az ugye nem kérdéses, hogy valamikor a Vígszínházban játszani, a Vígszínház művészének lenni, és elsajátítani a vígszínházi stílust, az megbecsült dolog volt, érték.

– Igen.

– Ma ugyanezt mintha a magyar színházkultúra bagatellizálná.

– Nem, bocsásson meg, ma nincs olyan különbség. Amikor még tényleg volt profiljuk a színházaknak, körülbelül tudtam, melyik színházban miféle stílusban, miket játszanak. Elmentem mondjuk a Nemzetibe, akkor tudtam, hogy ott általában Katona József, Shakespeare, Madách Imre van műsoron. Akkor ez tudnivaló volt. Mostan teljesen mindegy. Most a Madách Színház éppúgy játszik Shakespeare-t, mint a Nemzeti társalgási darabot, például Molnár Ferenctől. Tehát nincs olyan stíluskülönbség a színházak között, mint akkor volt.

– És úgy gondolja, hogy a színházak közönségének is ilyen nagy átjárása van egyik színházból a másikba?

– Most igen.

– A József Attila Színház bérletesei jegyet váltanak a Vígszínház előadásaira is?

– Igen. Általában abba a színházba járnak gyakrabban az emberek, amelyik közel van a lakásukhoz. De hát hogyha beüt a nagy siker valamelyik távolabbi színházban – gondoljon a Macskák sikerére –, hát akkor azt elmennek megnézni, persze.

– És mit gondol, hogy a közönség általában önmagát akarja látni a színpadi szituációkban és figurákban, vagy pedig inkább önmagának egy soha meg nem valósítható lehetőségét?

– Élményt akar kapni, élményt. Azt várja, hogy két és fél órán keresztül megfeledkezzen a saját gondjairól, megfeledkezzen arról, hogy milyen nehéz munka várja holnap reggel, és egyáltalán, hogy egy más világba kerüljön. Csehov világába, Molnár Ferenc világába, Molie`re, Shakespeare vagy mai modern drámaírók világába, mindegy. Mások drámáját, vívódását látva a saját mindennapos fejbeverősdije csak gyerekjátéknak tűnik...

– Igen, csak én arra gondolok, hogy amikor önmaga világát jelenítették meg neki a színpadon, például az ötvenes évek elején, mikor a nagyjelenet a kohó előtt játszódott, mikor...

– Nem kellett neki. Talán úgy gondolkodott, hogy „egész nap a kohó mellett állok, most itt is azt nézzem?”... Erőszakolt dolgok voltak ezek.

– De nem gondolja, hogy ugyanolyan erőszakolt volt az a sok lehetetlen kis „békebeli” történet, ami a harmincas évek kaptafájára készült? Ami arról szólt, hogy a szegény kis gépírólányt elveszi a nagy tekintélyű, gazdag, rokonszenves úr, akiről csak a nézők tudják, hogy bankár vagy földbirtokos, a kisasszony sofőrnek hiszi, vagy altisztnek. A Meseautó és társai...

– Nézze... A nyáron egy faluban voltam, és át akartam menni busszal Veszprémbe. Ott állt mellettem a buszmegállóban egy nagyon fiatal, csinos kis cigánylány, s nézegetett engem jobbról, balról. Ő nem mert megszólítani, hát megszólítottam én: én vagyok, jól látod, én vagyok, gyere ide. Jaj, Tolnay Klári? Igen. Tudja, ez pár évvel ezelőtt volt, akkor mentek a tévében látástól vakulásig a régi Tolnay-filmek, és hát elkezdte rajongva mondani a kislány, hogy ő nézi ezeket a filmeket, megnézi mindegyiket. Ezeket a kis buta történeteket, ezeket te meg se érted – mondtam neki –, ez tetszik neked? Jaj, ne tessék ilyet mondani – szörnyülködött –, tessék arról beszélni, hogy akkor tényleg ilyen szép volt a szerelem? Mondom, hát ezt hogy érted? Hát úgy, hogy virágot hoz a fiú, meg hogy megkéri a kezét, meg hogy udvarolnak. Mondom: igen, miért, ma nem így van? Nem hát! Máma aszongyák, bírlak, anyu, aztán be az ágyba... Hát ennyit ezekről a kis, úgynevezett buta történetekről. Nem véletlen, hogy a Filmmúzeumba nem lehet jegyet kapni, ha egy régi magyar film megy. Mert annak a buta történetnek olyan légköre van, amiről ő nem tud, amiről legfeljebb csak mesélnek neki. És csodálkozik: még ilyet! Hogy udvarol a fiú, meg hogy nem adják hozzá a lányt! Hogyhogy? Mi az, hogy nem adják hozzá?! Miféle hozományról beszélnek itt?

– Ma már azt se nagyon tudják, mi az, hogy hozomány. Azt tudják, mi az, hogy OTP-részlet, de az persze nem egészen ugyanaz.

– Na látja! Van, aki azt mondja, hogy a nosztalgia miatt van ilyen sikerük ezeknek a régi magyar filmeknek. Ez akkor lenne igaz, ha csak öregek ülnének a moziban. De tömve van a Filmmúzeum fiatalokkal. És szeretik a régi filmeket. Ne tőlem kérdezze meg, hogy miért. Őket interjúvolja meg, hogy miért mennek, és mi tetszik nekik.

– Nem lehet, hogy van az emberekben egy ki nem mondott – belül talán úgy is hiszik, hogy szégyellnivaló – kívánság a romantikára?

– Dehogyisnem. Hát ebben a technikai korban hogy ne lenne? És főleg a fiatalságban! Nem véletlen a hippizmus, a növényi léthez kapcsolódó filozófia, amely szellemi, ruha- és frizuradivat egyaránt, hogy ide virág, oda virág, tarka ruhák, tarka gondolatok, hátizsákkal bejárom a világot, zenélek az utcán, fölveszem a hupikék sapkához a piros nem tudom én, mit, mert ebben a gépesített korban is kell a szín, a szépség, a romantika. Ilyen szép volt akkor a szerelem? – mondja könnyes szemmel egy mai tizenéves kislány. Hát hogyne, mikor a Jávor ottan frakkban hozza a virágcsokrot, és megkéri a kezét, és kézcsók van, és könnyes szemek, és randevúk titokban, meg minden. Hát egy mai lány elámul ettől, hogy te jó isten, de szép!

– Vagy nevet rajta, vagy fütyül rá, vagy egyszerűen csak idegenkedik tőle, és azt mondja, ez olyan szép, hogy nem is igaz. És ebben is van valami. Egyébként volt akkor egy újság, az volt a neve, hogy Színházi Élet. És ebben a Színházi Életben a maga esküvője után nagybetűs cím volt, hogy Egy romantikus házasság Budapesten.

– Igen? Lehet...

– Itt az a régi újság...

– Igen, de miért volt az romantikus?

– Ezt akartam kérdezni.

– Ja! Abszolút nem volt romantikus, teljesen normális volt. Életem első filmjét rendezte egy Rátonyi Ákos nevű fiatal rendező, és mi sem természetesebb, hogy összeházasodtunk. Ez majdnem mindig így van. Sok rendezőnek színésznő felesége van, és ebben nincs semmi romantikus. Hát az akkori újságírást nem lehet a maival összehasonlítani.

– Igen?

– Persze. Kicirkalmazták a cikkeket, lehetőleg felfújták a dolgot, és a valóságosnál szebbnek mutattak mindent...

– Ma nem?... Illetve, akarom mondani: ma nem! Ma nem ez a témánk... Szóval?

– Szóval akkoriban rengeteg pletykát lehetett olvasni a lapokban, és persze nagy felhajtás volt, ha egy színésznőről kezdtek írni.

– Akkor már felkapott színésznő volt?

– Hát felkapott nem, akkor kezdtek megismerni mint a Vígszínház fiatal naiváját.

– És a filmezést ezzel a filmmel kezdte?

– Igen. Nem is tudom, mi volt a film. Nem tudom már. Száz filmen vagyok túl, úgyhogy nem tudom, mi volt az első film. És nem vagyok múltgyötrő, nem szoktam gondolkozni ilyesmin. Kérdezzen valami mást!

– Jó. Lehet-e a színésznőnek gyereke?

– Ezt komolyan kérdezi?

– Ezt nem kérdezem. Ez egy újságcikk címe ugyancsak abból az időből. És nem is akárki írta a tárcát: Hunyadi Sándor.

– Hogy lehet-e egy színésznőnek gyereke?

– Igen. A kérdés nyilván nem volt véletlen, mert úgy tartották – ezt is az egyik interjújából tudom –, hogy a színésznő gyerekét vagy a nagymama neveli, vagy a cseléd.

– Igen, ez így volt. Fedák Sári mondta egyszer ezt, amikor egy darabban játszottam vele, és – az igazgatóval együtt – nagyon leszidott, mert „bevallottam”, hogy meg akarom tartani a gyereket, szeretném megszülni. Nagy cirkusz volt. Az igazgató kiabált: akkor hogy játszatunk veled naivát?! A közönség tudja, hogy anya vagy! Akkor ez nem volt divat. Ahogy ma van, az nagyon egészséges, nagyon jó. Ma a színésznők férjhez mennek, szülnek, esetleg nem mennek férjhez, és úgy szülnek, a kicsit a hónuk alá kapják, be a színházba, próba, addig ott valaki ringatja, de végül is a gyerekek nagyon normálisan nőnek föl. Sajnos az enyémet annak idején alig láttam. Kellett mellette tartani valakit, aki vele volt egész nap. Egy gyereklányt, szándékosan nem mondok nörszöt, mert... mert...

– Mert akkor nem érteném, és még képes lennék megkérdezni, hogy mi a különbség a gyereklány és az úrilány között.

– Hát igen, a lánygyerekből lehetett úrilány, de egy úrilány nem mehetett el gyereklánynak... Szóval a nörsz mindig fel volt háborodva, ha bementem a gyerekhez, mert utána a kislány bőgött, én ideges voltam, mert már rohanni kellett a színházba. Egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult a gyerek, ki az ajtón, és aztán még az utcán is hallottam, hogy sikít és ordít utánam. És akkor azt mondta az a nő, hogy ne tessék inkább bejönni, mert utána nem bírok egy napig a gyerekkel. Így aztán én tulajdonképpen alig láttam a kislányomat. Alig láttam, amit mind a mai napig is megsínylünk mind a ketten. Most már asszony, és Nyugaton él.

– Nem fényképezgették sokat Rátonyi Zsuzsikát kis masnikkal?

– Sok ilyen képet látott?

– Egyet. Azt is egy régi Színházi Életben.

– Igen, egy karácsonyi összeállítás volt: színésznők, színészek, gyerekek, karácsonyfa. Zsuzsi még egész pici baba, és nézi a csillagszórót a fán. Emlékszem a képre...

– A színészek, írók, hírneves sportolók, politikusok családi ügyei egyébként gyakran adtak témát a lapoknak. Színpadon szereplők is például, nem csak Intim Pista szólt a Színházi Élet éppen erre a célra rendszeresített pletykarovatában, lapok hírrovatában is olvasható volt ilyesmi.

– Hát igen, és most miért nem? Annyi fiatal, kedves kis színésznő kollégám van pici gyerekkel, miért nem közölnek róluk képet az újságok?

– Mert az öntudatos közönséget, Klárikám édes, ez nem érdekli.

– Miért ne érdekelné?

– Színészpletykák? Ugyan! A termelékenység, a hatékonyság, a létesítmények átadása, ilyesmi kell a dolgozónak.

– Most megint szülni fog két kolléganőm is. Hát miért nem jelenhet meg olyan lap, hogy itt a pici, és itt a híres kis színésznő? Ez aranyos, ez nem erkölcstelen, ez nem bánt senkit...

– Ma más témák vannak.

– Milyen témák?

– Rába kontra Rába, meg ilyenek.

– Maga viccel velem, pedig én komolyan beszélek.

– Ez nem vicc. Különben is most hallom, hogy hamarosan utcán lesz egy új lap, az a címe, hogy Taps. Színészújságnak nevezik. Talán az olyan lesz, mint amit hiányol Klárika.

– Jézus, megint egy lap? Sok a papírunk.

– De hiszen épp az imént mondta, hogy... Klárika, maga vagy ugrat engem, vagy politizál!

– És mindkét dolog távol áll magától, igaz? Hát jó. Miről beszéljek? Hol tartottunk?

– Az esküvőjéről szóló lapjelentésnél. Mennyi ideig tartott ez a házasság? Szabad ilyeneket is kérdezni?

– ’45-ig. Szétlövődött az ostrommal együtt.