Egy magányos tudós

Kedvelem Czeizel Endrét, azóta, hogy fiatalabb koromban olyan előadását hallgattam, amely egyébként távol állt érdeklődésemtől.

Sajnáltam őt, amikor egy olyan ügyben hurcolták meg, amelyben nem volt bizonyítható sem az, amivel vádolták, sem az, amit a haszonszerzésről írtak.

Felnéztem rá, amikor belenézve egyenesen a kamerába, vállalta és megértette gyermekének a másságát.

Miért írom le mindezt? Mert május 1-jén a sors úgy hozta, a felvonuláson valahogy a közelében mehettem. Figyeltem őt. Nemigen zsongták körül, pedig ott volt az MSZP „színe-java”. Az emberek közt vonult, magányosan, és olyan szívesen megszólítottam volna. De milyen alapon? Elértünk a nagygyűlés színterére, és ott kapott egy telefonhívást. Aztán eltűnt a szemem elől a forgatagban.

Ez az emlék máig kísért. Jó lett volna megkérdezni tőle: ő, aki a világon elismert genetikus, miért ragaszkodik ehhez a hazához, amely nem becsüli? Hogyan éli meg, hogy a „vetkőzős” celebeknek nagyobb a hódolói körük, mint neki, a tudósnak? Nem maradt meg más emlékem, csak egy egyenes tartású, fehér hajú, komoly ember képe, aki talán nem azt kapta a világtól, amit megérdemelt volna, de aki ezt szerényen és büszkén vállalja.

Végvári József
E-mail