Díszmagyar és darutoll
Mogyoróhéjnyi sűrítmény arról a huszonöt évről, amely az első világháború és a második vége közötti évtizedeket kitöltötte. Nehezíti a feladatot, hogy egy igen megosztott ország „magánéletét” kellene e szűk méretben bemutatni, ahol nagyok a különbségek, a távolságok, például az aktív koldusok tömege és a lejárt szavatosságú arisztokrácia, a félig kifejlődött polgárság és a múltba tekintő turániak, a szervezetlen munkásság és a tekintélyuralmi állam képviselői között.
A szelektálás már a bérházak lépcsőházaiban elkezdődött. „Cselédeknek és hordároknak a főlépcsőn járni szigorúan tilos!” – vicsorgott az alant valókra a felsőbbrendűség, nehogy már ugyanazt az anyaföldet, kockakövet, betondarabot tapodja a cseléd lába meg az úré. (Nem beszélve – horribile dictu – a hordárokról!)
Az úr fontos társasági alkalmakra nem frakkot húz, mint szerte Európában előkelőék, hanem díszmagyart. A neobarokk Horthy-korszak uniformisát, ha lehet, mindjárt karddal kiegészítve. (E kötetben látható Magyary-Kossa Péter mint vőlegény 1929-ből, oldalán fringiával, amelyre a következő intim órákban aligha lesz szüksége.) De karddal vitézkedik az esküvői fotón szereplő valamennyi úr is, mintha egyenesen Mohács felé tartana a menet. Holott ugye...
És egy díszmagyar nem semmiség! Ugyanitt olvasom, hogy a század első évtizedében egy efféle kócsagtollas, forgós, mentés, hermelines, nyusztprémes, zsinóros, díszöves, csizmás, kardkötős öltözék belekerült vagy tizennégyezer aranyforintba. Ennyi pénzért pedig tisztes földbirtokot lehetett vásárolni. Vagy bérházat Pesten! S alig hihető, hogy a század második, harmadik, negyedik évtizedére leesett volna a díszmagyarok ára. Legfeljebb az ázsiója. Majd. Fontos képek, tanulságos szociofotók, szövegileg kevés újdonság.
(Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A Mindennapi történelem című sorozatban. Kiadta a Corvina.)
