Diliomfi

Az a baj a Mohácsiakkal, hogy valamennyi darabjukat háromszor kell megnézni legalább. Akkor van esély arra, hogy minden geget végigélvezhessen az ember. Alapesetben ugyanis az a helyzet, hogy míg mi valamely poénon nevetünk, másik három elhangzik a színpadon, amelyet a nézőtéri kacagástól egyszerűen nem lehet hallani.

Persze egyórányi tömény élmény után az ember tökéletesen rá tud hangolódni erre a beszédmódra. (Erre az élménytöménységre, hogy pontosak legyünk.) A második felvonás vége felé már meg se kell várnunk a poént magát, elég megsejtenünk, hogy mi következik. Szép példája volt ennek a szerző-néző együttműködésnek, amikor a darabbéli ál-Petőfi (hogy kerül egy ál-Petőfi a Szigligeti darabjába, kérdezhetnénk, de ez esetben inkább azt kellene kérdeznünk, miféle Szigligeti), elbúcsúzván a többiektől (még szép, hogy az „Isten áldja meg kendteket!”-tel), rossz ajtón megy ki: a közönségen máris végighullámzik a nevetés, abban a ritmusban, ahogyan ki-ki megérti, mire megy ki a játék. (Mire megy ki a Petőfi.) Úgyhogy amikor a vonatkozó poén elhangzik Kányai fogadós (Csuja Imre) szájából (tudniillik, hogy befordult a konyhára), már túl is vagyunk a vonatkozó derültségen.

Háromórányi felhőtlen szórakozás az Örkény Színház Liliomfi című „társadalmi vígjátéka” – szövegileg van benne minden, ami csak volt a konyhán, Petőfi, Örkény, Mészöly Dezső, régi és mai káderszleng, még egy kis Szigligeti is –, de mi, nézők, talán nem bántuk volna, ha időnként elfelhősödik egy kicsit. Ha az ötletparádé helyett (mellett) mélyebbre tekint, a burleszktől, mondjuk, a groteszk irányába fordulva – például abba az irányba, amikor Kamilla megrója Mariskát, és még odaveti: „És ne járkálj át a falon.” Ez a mondat egy színházi konvenciót is lerombol, és innen talán építkezni is lehetett volna.

De ne legyünk telhetetlenek. Volt itt minden, áthallás meg paródia, a színészek lubickoltak a játékban (Für Anikó és Gálffi László közülük is kiemelkedett), és a végén mindenki jóra fordult.