Családi kiadás

Jó néhány olyan könyv került mostanában a kezembe, amelyet nem lehet kapni könyvesboltokban. Igazi ritkaságok. Tán ha egy-két tucatnyi példány készült belőlük, vagy annyi sem, szinte csak saját használatra. Itt van például a Pályám emlékezete című, a Kazinczy autobiográfiájának címét tisztelettel elkölcsönző önéletírása Révay Józsefnek (1881–1970), a kiváló klasszikafilológusnak, írónak, költőnek, műfordítónak, egyetemi tanárnak, amelyet szó szerint a família rakott össze, tördelt, egészített ki fotókkal és dokumentumokkal a hátramaradottak megörvendeztetésére, legkisebb lányának 85. születésnapjára szóló ajándék gyanánt.

Ilyen az a privát felbuzdulásból, húsz példányban megszületett faluszociográfia is, amelyet hajdani rádiós kollégám, Bán Béla készített szülőfalujáról, Szamoskérről s a 254 házában lakókról, akiknek „háztáji” sorsát 1945-től, két emberöltőn át vizsgálódva kísérelte meg feltárni. Ez idő alatt családok „haltak ki”, újak keletkeztek, egyeseket közülük elszívott az iparosítás nyomán fellépő migráció. A kötet ezt is dokumentálja.

Ugyancsak Bán Béla írt s adott ki harminc példányban egy feleségsiratót is a magángyász és a hűséges emlékezet jeleként. (Szabálytalan életrajz. Egy asszony rendkívüli élete.) Nem piaci portéka ez sem, hanem olyan mementó, amely túlmutat önmagán, mint mindegyike az itt példaként felhozottaknak.

A szinte privát, bensőséges elköteleződések kifejeződései ezek a könyvecskék, amelyek nem „termékként”, nem tömeges forgalmazás céljára, hanem az összetartozás jeleiként születnek, és így merőben új jelenségek a nyomtatott könyvek ipari méretű és technikájú, több száz éves, gutenbergi tömegkommunikációja után. Új intimitások iránti igény jelentkezik általuk.

A nyilvánosság efféle paradox privatizációjának megszületését az otthon is használható, szakképzést nem igénylő új technikák segítik: a számítógépes sokszorosítás, többszörözés. A digitális fórumok nyitottsága nélkül ezek a produktumok nem készültek volna el. Blogon, CD-n könyvnyi szövegek keletkeznek, minden üzleti megfontolástól távol, szinte „kéziratként”, akkor is megszületve, ha kevés az esély kinyomtatásukra. Semmi piackutatás, reklám, marketing, nem is kell, csak a kis számú produktum, a limitált terjesztés. A szeretet és szabadság kis körei működnek így.

Itt van előttem a legfrissebb kéziratos füzet, rádiós kolléganőnknek, az egy éve elhunyt Huszár Tibornénak szentelve. Benne olvasható a fiú, Huszár László temetői búcsúbeszéde, rokonok szavai, iskolarádiós kollégák emlékezése, barátok és kollégák szelíd szavú méltatásai. Szabó István filmrendező tulajdon művének egy jelenetét idézi fel, amikor az Álmodozások korának futballmérkőzésén (Gábor Miklós és Bálint András kettőse mellett) a nézők között feltűnik Marika és Tibor közelije. Egymás mellett természetesen, mint mindig.

Különös tanulmányt olvashatunk a kötetben dr. Bálint Gézától, aki a család barátjaként is, kezelőorvosként is segítette a többéves küzdelmet. „Tartózkodó, visszafogott, de határozott és kemény jellemnek”, racionalistának látta betegét, aki autonóm személyiségként nagyon is megkínlódta, hogy a sztrók miatt kiszolgáltatottá vált, elvesztette az ellenőrzést tulajdon teste felett. A rehabilitációs kísérletek eredményei változóak voltak. Jobb és rosszabb fordulatokat hozott a betegség, Marika számára különféle egészségügyi intézményekben próbáltak gyógyítást találni. Bálint doktor tanulmánya végigköveti, kommentálja, értelmezi, megvilágosítja a folyamatokat. És mert azt vallja, soha nem elég csak a testet szanálni, nem lepődünk meg, ha a dolgozat végére egy versrészlet kerül: „Az ember mindenütt pótolható, / mint a csapágyban a golyó, / malomkerékben a kövek, / a sátrat rögzítő cövek, / mindenkor, minden alakban. / Csak a mindenségben, ott pótolhatatlan.”

Mi marad egy rádiós után? Húsz évvel ezelőtt azzal vigasztaltuk magunkat, hogy marad esetleg néhány magnószalag. De hát mára eltűnt a „hordozó”, megváltozott a technika! Elég, ha marad néhány elektronikus barázda a DVD-lemezen? Elég, ha marad néhány emlék, szó, gesztus. „Non omnis moriar” – vigasztalta a halandó embert Horatius. „Nem halsz meg egészen...”

Ennyi elég is.

Bölcs István