Chagalltól Malevicsig
Igazán nem vagyok híve a „bezzeg a Lajtán túl kolbászból van a kerítés” típusú összehasonlítgatásoknak, de az a helyzet, hogy ezúttal mindez elkerülhetetlen. Az a véletlen szerencsétlenség történt, hogy lényegében egyszerre nyílt kiállítás Budapesten és Bécsben az orosz avantgárdról.
Előbbiről néhány hete már szóltunk ezeken a hasábokon, nem mondhatni, hogy dicsérőleg. Balogh kollega főleg azt rótta fel a rendezőknek, hogy a kiállított munkák sem számban, sem jelentőségben nem érnek fel a vállalt feladathoz: az orosz avantgárd széles spektrumú bemutatásához. Pedig akkor még nem is látta, mit műveltek a bécsiek.
Az Albertina szenzációs tárlatán – ahol ugyanez a téma – elkápráztatja a nézőt az anyaggazdagság, a gondosság, a szemléletesség. Az a rengeteg munka, amit a helyiek ebbe a kiállításba fektettek. Aki mit sem tudott az orosz avantgárd történetéről, itt mindent megtudhat. Aki pedig elég sokat tudott, az is újabb és újabb tudásrétegekkel gazdagodhat, s megannyi, eddig rejtett összefüggésre bukkanhat. Mintegy kétszáz festmény és grafika, főleg a szentpétervári Orosz Múzeum és persze az Albertina anyagából, de tucatnyi más helyről is Kanadától Hollandiáig, Franciaországtól ismeretlen helyen tartózkodó magángyűjtőig. Lenyűgöző. Persze könnyű nekik, mondhatják erre, ott van pénz a kultúrára. De erre én meg azt kérdezem, hogy nálunk miért nincs, amikor lennie kéne: volt már, hogy volt. Meg azt is mondom még, hogy nem csak pénz azért: hanem szemlélet, kapcsolat, tudás és főleg munka, munka, munka. Ez van most a Lajtán túl.
E sorok írójának sok emlékezetes képpel volt találkozása ott az Albertinában, melyek közül a gonosz helyszűke csak egyet hagy kiemelni. Malevics kései fricskáját, a Vörös lovasokat. Hatalmas, szuprematista háttér, a legfelső csíkon apró, vörös foltocskák száguldanak. Ilyen az, amikor a meghurcolt zseni, miközben látszólag behódol, fityiszt mutat a diktatórikus hatalomnak.
(Albertina, 2016. február 26.–június 26.)
