Blue Jasmine

Woody Allen ezúttal San Francisco felé vette útját. (Megszokhattuk az ősz mestertől – ez is milyen, egy fenegyerekből sose lehet ősz mester, akárhány éves is, legyen tehát inkább fenebácsi –, hogy az utóbbi években egy-egy nagyvároshoz köti újabb és újabb opusát.) Hosszabb európai barangolás után idei filmjével visszatért a tengerentúlra. A történet hősnője – aki Jasmine-ra előkelősítette korábban hétköznapi keresztnevét – éli a New York-i felső tízezer nehéz életét: partikra jár, utazik, vásárol és jótékonykodik. Közben gonddal neveli (közben felcseperedő) mostohafiát, és az a legnagyobb gondja, hogy vodkát igyon-e martinival, vagy martinit vodkával. (Nem, van az a dilemmája is, hogy a férje megcsalja-e, vagy sem.) Így él, éldegél a mi Jasmine-unk, amikor is egy pillanat alatt leszakad az ég: férjéről kiderül, hogy nem üzleti zseni, ahogy hittük, hanem sima csaló, s mint ilyen börtönbe kerül, ahol öngyilkos lesz. Hősnőnknek véget ér az amerikai álom, s egy amerikai rémálom kezdődik helyette. Mindent elveszítve húgához menekül, ahol megtanulhatja, milyen a társadalom alulnézetből. Sok-sok szörnyűnek hitt csapás után már-már jobbra fordul a sora, ám végül buknia kell: épp amikor elnyerné szánalmunkat, megtudjuk, hogy maga is vétkes, és a görög sorstragédiákban (amelyekre a film allenesen rímelget) ilyenkor nincs kegyelem.

Keserű látlelet ez egy világról, ahol annyit érsz, amennyid van: amíg nem derül ki, hogy loptad. De persze Woody Allen nem tagadja meg önmagát, groteszk-ironikus jelenetein sírunk és nevetünk, hökkenünk és borongunk – színészválasztása, mint mindig (amióta képes volt lemondani önmagáról a csetlő-botló hősszerelmes szerepében, amelyet bizony évtizedekkel ezelőtt végleg kinőtt), tökéletes, a legkisebb szerepet is kiváló aktor alakítja, Cate Blanchett a címszerepben pedig egészen zseniális. Oscar-gyanús, ahogy odaát mondanák.

Folytassa, Woody!

Nádas Sándor