Berlin 1945 – Az összeomlás
Április 26-án Peter Rettich zászlóaljparancsnok megdöbbenve jegyezte fel, hogy a nyugati fronttól mindössze egynapi menetelésre van a keleti front. „Ez mindent elmond helyzetünkről.”
Velük szemben a hajszától és a katonai sikerektől (és nem csak azoktól) megittasult győzők, akik sikeresen gyalulták le Kelet-Poroszországot, Pomerániát. A fajnemesítés fikciójának eleven cáfolatául „kétmillió gyerekünk Németországban született meg” – mondta egy harckocsizó komszomolista.
A végnapjait élő Berlinben úgy három és fél millióan rettegnek. Konyev és Zsukov csapatai halálos harapófogóba fogták a birodalmi fővárost. A nyugat felé hömpölygő csapatok létszáma (6,7 millió) a duplája volt annak a haderőnek, amivel Hitler rátámadt a Szovjetunióra. Az ostrom során előfordult, hogy a front minden kilométerére 650 löveg jutott! És ha csak az ellenségtől kellett volna rettegni! A városban SS-őrjáratok vadásztak katonaszökevényekre, akiket „áruló voltam” táblával akasztgattak fel a fákra. Ha egy ostromlott házban fehér zászlót tűztek ki, az érvényes parancs szerint minden ottani férfit ki kellett végezni. 1945-re a Führer testőrségéül szolgáló „elitgárda”, a Schutzstaffel soraiban már ötven százalékban nem a Herrenvolk tagjai harcoltak, hanem mindenféle náció katonái. A kancellária utolsó védői közt francia SS-ek tüzeltek, a Charlemagne hadosztály önkéntesei.
Az ostromlók lobogókülönítményeinek az volt a feladatuk, hogy a középületekre kitűzzék a győzelem zászlait. A csoportban azonban nem lehetett csecsen, kalmük, tatár. Mert közülük nem kerülhetett ki a Szovjetunió Hőse.
A győztesek rettegtek attól, hogy most majd partizánháború következik. De nem. Szerov feljegyzi: „a lakosság vak engedelmességet tanúsított”. S ne is keressük az okát!
(Antony Beevor: Berlin 1945 – Az összeomlás. Fordította Tóth Róbert. Gold Book Kiadó.)
