Az utolsó Nobel-díjas

Ha már három héttel ezelőtt a 2012-es esztendő irodalmi Nobel-díjasáról, Mo Jenról írhattunk (ha van, aki még emlékszik rá), ejtsünk most szót a tavalyiról is, Alice Munróról. Aligha lehet elképzelni náluk eltérőbb mestereket. A kínainak a hallucinatorikus ördögtáncához képest Munro maga a csend, a hétköznap, a finomság, a ki nem mondás, a megtestesülő részvét. Azt írták róla – s nem alaptalanul! –, hogy ő a kanadai Csehov. A rezzenések, a vágyak, a vétkek, a félbehagyott mondatok és az elhalt szenvedélyek írója.

Az események sokszor csak félig kerülnek az olvasó szemhatára fölé. S hogy mi miért történik éppen így, arra inkább csak ráérezhetünk, beleszámítva a „terra incognitának” a hatását is, azét a területét, amelyet nem ismerhetünk meg a másikból. Mert annyira belső. Vagy mert annyira titkos. Vagy mert ő maga sem ismeri igazán. Ezért nem bonctani lelet egy-egy Munro-novella, hanem inkább valamiféle érzelmi együttrezgés kottája. Ezért nincs is általában racionális megoldás a helyzetekre, mert az ember nemcsak rációból áll.

Szikla, fa, víz, erdők, legelők. Jég és hó. Nyurga és csupasz fák: nyír, vörösfenyő, éger. Szigorú kanadai táj. Csak néha akad egy-egy lakható öböl, halásztelep, messzi sziget, kisváros, múlt, ahova vissza lehet menekülni, ahova be lehet kuckózni, ahol átmeneti nyugalomra lehet lelni. Ahonnan aztán el lehet szökni, nyom nélkül, mert ez is beletartozik azoknak a rejtélyeknek a sorába, hogy miért tűnik el egy húszéves lány az anyja szeme elől, akivel eddig nagyon is jól megvolt.

A gazdag, de kordában tartott érzelmi világot nehéz megosztani a farmerral, a zöldségessel, a fuvarozóval, a halásszal, a bevándorló órásmesterrel. Pedig Shakespeare, Tolsztoj itt is beleszólna főhősnőink életébe, és e novellacsokorban, Alice csodaországának a közepén a nők vannak. Intuitív, magukat kereső, az életet valóban átélő, érzékeny asszonyok.

(Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély. Nyolc történet. Fordította: Mesterházi Mónika. Park Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor