Az utolsó békeév
Képzeljünk el egy olyan regényt, mely a Titanicon játszódik, hosszan és szerteágazóan ábrázolja a szereplőket, a helyszíneket, a viszonyokat, és abban a pillanatban ér véget, amikor a hajó még csak közelíti a jéghegyet. Amikor még senki nem sejt semmit, kivéve az olvasót.
Ilyesféleképpen kell elképzelni Florian Illies könyvét, az 1913-at. Egy munka, mely elmerül az utolsó békeév megannyi fontos és fontatlan eseményében, igyekszik a kortársak szemével látni és láttatni az eseményeket, részletesen tárgyalja hősei cselekményeit, gondolatait, vágyait, de egyetlen szót sem ejt arról, hogy ezt a világot, melyben a szereplők mozognak, a következő év tragikus eseményei egyszer s mindenkorra eltörlik a Föld felszínéről. (Hogy mennyire, arra nézve Stefan Zweighez utalom önöket: nem ismerek A tegnap világához hasonló, megrázóan mély elemzést erről a folyamatról.) Ez adja épp e könyv drámai erejét: hogy a hősök boldogok vagy boldogtalanok, örülnek vagy szomorkodnak, szerelmesek lesznek vagy szakítanak, egyszóval élik az életüket, és úgy képzelik, hogyan is képzelnék másképp, hogy mindez így lesz majd az idők végeztéig: mi pedig jól tudjuk, hogy nem. A könyv hősei többségükben túlélik a világháborút, csak épp az éltető közegük pusztul el végleg.
Merthogy a mű főszereplői európai művészek: írók, festők, szobrászok, költők, zeneszerzők – e korszak ünnepelt alakjai. Egy olyan korszaké, amely megbecsüli a művészeit. Egy olyan korszaké, ahol ezek a művészek virtuálisan és valóságosan is egyfajta nemzetek feletti „köztársaságot” alkottak. Tudtak egymásról, figyeltek egymásra, nagyra becsülték vagy kicsire, ez mindegy: mintát és példát mutattak a kor polgárságának. (Csak egy példa: Proust magánkiadásban, kis példányszámban adja ki ez évben regényfolyama első kötetét, melyet Rilke azonnal elolvas, és remekműnek ítéli: ettől kezdve nincs több kérdés.)
Florian Illieshez művészettörténészként a festők világa áll legközelebb, nem csoda hát, hogy Kokoschkáról, Duchamp-ról vagy Malevicsről annyi szó esik e lapokon. De Kafka, Mann, Rilke és Krauss életének e szeletét is részletesen végigkövethetjük – ahogy mind a többiekét, akik az utolsó békeévben formát adtak a világnak.
Nehéz e kiváló könyv műfaját meghatározni: a szerző korabeli naplókból, újságcikkekből, levelekből éppúgy bátran merít, mint későbbi életrajzokból – ezeket aztán összegyúrja, átírja, és tizenkét (hónapokra bontott) elegáns fejezetben tálalja az olvasónak.
Letehetetlen könyv.
Nádas Sándor
