Az üldözött

A Fleming teremtette James Bond külön mitológiák fényességeiben tevékenykedik elpusztíthatatlanként. A jelenleg moziban látható John le Carré-hős pedig szinte mindenben az ellentéte. Idős és korpulens, lassú és töprengő, fegyvertelen, szívós és magányos, távol a csodaautóktól, a technikai ördöngősségektől, a megértő, sőt neki drukkoló főnököktől, a szupernőktől, és távol a méltó ellenfelektől.

Ez a Hamburgban fedésben dolgozó német terrorelhárító hírszerző egyszer csak ráakad egy orosz-csecsen határátlépő nyomaira, anélkül hogy tudná: mekkora fogásra lelhet. Csak azt a halászfilozófiát ismeri, hogy a nagyhalakhoz a kishalak nyomában lehet eljutni. Ám a szemérmes történetben azt sem tudjuk: ki az igazi bálna, hova vezethetnének el a csalik.

Hihetnék: sikerületlen filmet boncolgatok, ha ez sincs benne, az sincs benne. Holott a maga hétköznapi történetében ott van a mai világpolitika: a védekező Európa, az irányító Amerika, az orosz birodalmi bűnök és a csecsen tragédia szálai, ezeken keresztül az iszlám önérvényesítése (fogalmazzunk nagyon finoman!), ott a katasztrofális kiszolgáltatottságok terhe. A technika, amely minden lépésünket figyeli, számon tartja, s nem szolgál, hanem ural bennünket.

Ott a féltékenység és ostobaság minden átka, amely miatt végül a zárókép tragikus kudarcával kell beérnünk (minden bestsellerrecept ellenére).

Ugyanakkor részt veszünk nagyon fontos mérlegelésekben, döntésekben, szellemi és lelki kalandokban, hiszen a fent elősorolt négy író éppen abban erős, hogy hiteles hősöket és helyzeteket tud elénk varázsolni. Itt is.

(Rendezte Anton Corbijn, játssza Philip Seymour Hoffman – zseniálisan és eszköztelenül.)

Bölcs István