Az író szerepjátékai

- Leleplezte magát.

– Pedig sokáig nem akartam. Jó volt rejtőzni. Azt terveztem, csak a halálom után kellene kiderülnie, ki áll valójában András Hanna, Orsós Viola meg Házi Eszter és a többi, még ki nem talált álnév mögött. De a húgom, Forgács Zsuzsa, aki egyben a szerkesztőm is, kinevetett, azt mondta, nem érdemes a halálomig várni, hogy fölfedjük, milyen jó „női író” voltam.

– Szerepjátszott tehát.

– Igen. Meglepő, de úgy látszik, a véremben van. Valójában minden író szerepjátszik, és a saját nevével dobálózik. A nevét is megalkotja, nemcsak az írásait. És egy írószerepen dolgozik a haláláig.

– És Házi Eszter? Én nem is beszélő, inkább „visszabeszélő” névnek tartom. Mert Esterházy nevét látom bele.

– Érdekes, ezt más nem vette észre. Tényleg tőle kölcsönöztem a nevet, játék volt az is. A húgom évekkel ezelőtt fölkért férfi írókat, köztük Esterházyt, írjanak novellát a „lányok és apák” témájú antológiába női álnéven. Esterházy sokallta a három évet, amíg a „lebuktatására” kellett volna várnia. Erre Zsuzsi rávett, hogy én írjak valami „esterházysat”. A novella – Hogyan letten nagylány? – végül nem lett esterházys, inkább házieszteres. És amikor két éve beválogatták a Körképbe, a válogatónak, aki a Magvető szerkesztője volt, Sárközy Bence, és aki most a saját kötetemet a Librinél kiadta, fogalma sem volt róla, hogy én vagyok a szerző. És ez komoly visszajelzés volt. Hogy talán tényleg sikerült kilépnem önmagamból. Kornis Mihály mondta a kötet bemutatóján, hogy neki éppen az volt izgalmas: nem török ebben a könyvben valamilyen nagyon megkülönböztethető írói stílusra. Nem rejtettem FA vízjelet a novellákba. A történetek bonyolítása volt fontos a számomra. Igen, a „tizenkét nő” szinte erőlködés nélkül született. Ezt még a szememre is vethetik, pedig az írás gyönyörűsége is számít. Gondoljunk Boccaccióra.

– Forgách András megszűnt korlátja lenni Forgách Andrásnak – „nőként”?

– Pontosan. Nem igazán viszonyulok a környezetemhez határozott férfiként, van bennem női érzékenység, meglehetősen mély empátia is, mégsem ezért sikerülhettek ezek az írások. Az ember folyton görcsöl, ha bizonyítania kell a világnak, hogy ő jó, netán jelentős író. Hogy egyáltalán író. Házi Eszterként – András Hannaként, Orsós Violaként – valami fölszabadult bennem tényleg, varázslatos módon.

– Meg kellett jegyeznem Házi Eszternek azt a mondatát: „Apám, aki a gyerekemmé nőtte le magát.”

– Látja, én ezt soha nem merném leírni Forgách Andrásként. Mert arra gondolnék közben, hogy ezt kissé elkapkodtad, András. De a tizenkét történet megváltott engem a viszonyításaimtól.

– Az elvárásoktól? Hogy, mondjuk, meg kell felelnie az itthoni irodalmi kánonnak? A kritikának? A közéletnek? A nőknek?

– Néha nyomasztani tud, ki vagyok, milyen vagyok akár író barátaimhoz képest, hiszen én is ehhez az irodalmi élethez tartozom, és ebben minden megjelent szöveg, alkotás elhelyezkedik valamiképp egy hierarchiában. A bujkálás viszont megzendítette bennem a szabadságot, levette rólam a mázsás súlyt, a belegondolást, hogy most az „életművemet” kellene építenem. A női szövegek, a női szerep révén elfogadtam, hogy természetes viszonyban legyek azzal az emberrel, aki a mondatokat leírja, s közben ne Kafkára, Thomas Mannra vagy Nádas Péterre meg Parti Nagyra gondoljak, hanem az elbeszélés gyönyörűségére. Amiben ott a játék öröme, a rejtekezés misztikuma, ugyanakkor beleáramlott a tudásom, milyen egy nő, milyen nekem a nő. Most először éreztem azt, hogy nem kell tekintettel lennem a személyes életemre, szabadon képzeleghetek. Különben önmagam előtt is lelepleztem magam. Ugyanis ma már könnyebben szövök történeteket – Forgách Andrásként is.

– Előbb-utóbb, azt hiszem, minden férfi író megírja a saját nőregényét. Párat említve: Esterházy Péter – Csokonai Lili volt, Parti Nagy Lajos – Sárbogárdi Jolán, Závada Pál – Jadviga. Az ön tizenkét novellája tizenkét nőről akár egyetlen nő regénye is lehetne.

– Akár igen. Van olyan szál, amelyik összeköti őket. A tizenkét sorsot inkább a véletlenek irányítják, nem a szükségszerűség, mindegyik nő szerelmes, vagy szinte mind, s valamilyen nagy felismerésre jutnak, én meg nem is törekedtem arra, hogy nagyon másként beszéljenek. Az alaphelyzetek viszont eléggé eltérőek.

– Például: egy nő huszonöt kilóval könnyebb lesz, amikor Párizsba utazik a francia szeretőjéhez, s huszonöt kilóval súlyosabban tér vissza a magyar élettársához. Egy nő, akit úgy tanítanak meg táncolni, hogy tilos mozognia. Egy „amazonlány”, aki egy másik „amazonlányban” teljesedik ki.

– Nyilván mindegyik történetbe beleszűrődik az, amitől a művészetnek számomra egyáltalán értelme van: csak szélsőséges helyzetekben, a sorsot megkísértő pillanatokban születik meg az ember saját belső világa. A szereplőimet lehetetlen helyzetbe juttatom, és megmentem őket. Mondjuk: egy lány rendkívül fázós, és nem bírja a durva szagokat, de nem bír az anyjával sem együtt élni, és szembejön vele egy különös illatú ember, aki ráadásul egy nagyon hideg országban él, eszkimó, s a lány önmaga számára is váratlanul férjhez megy hozzá. Nemcsak abban van játékosság, hogy bármilyen történetet bármilyen irányba elindíthatok. Hanem hogy miként tudom a lehetetlent úgy megírni, hogy elhiggyem én is meg az olvasó is.

– Az abszurdot?

– Igen, hogy ne tűnjön abszurdnak, például ahogyan egy lány apja kutyává változik. Hogy úgy olvassák, azzal az érzéssel, hogy ez akár meg is történhetett. Szeretek paradoxonokban fogalmazni: a szélsőséges hajlam nyilván saját lelki alkatomból következik. De attól is hihetők talán ezek az írások, hogy sokat magamba szívtam azokból a nőkből, akik körbevettek, akikhez közel kerülhettem.

– Scherter Judit interjúkötetében – Hősnők és írók – öntől is kérdezte a viszonyát a női szereplőihez. Azt válaszolta: minden arra irányul, hogy ne legyen különbség férfi és nő társadalmi szerepe között, ami viszont „megakadályozza, hogy jól lehessen megalkotni egy nőfigurát”.

– Kérdés, az ember tud-e olyan jelentős hősnőt alkotni, mint Elektra, Phaedra, Anna Karenina, vagy egyszerűen képes-e nőt hitelesen ábrázolni. Igazából nem is lehetne művészetet létrehozni, ha egy alkotóban nem lenne meg mindkét nem érzékenysége. Csak mindenkinél mások az arányok, változnak is az életkorral, az ember viszonyaitól is függ, milyen érzékenységet használ. Igen, vannak női hangulataim, de ezek teljesen függetlenek a nemi identitástól, és még csak nem is befolyásolták a novellákat, amelyek nem úgy jöttek – kis pátosszal mondva –, hogy „vallani akarok a bennem lévő nőről”, és ebből valamilyen irodalmi szenzációt csinálni. Egyszerűen szeretek nők társaságában élni, bármiről jobban szeretek velük beszélgetni, máshonnan szólnak vissza, nem racionális „visszabeszéd” van. Az gazdagít. Még ha jobban tudok is valamit egy helyzetben, egy nő azt pontosabban helyre tudja tenni ösztönei révén. Amúgy mostanában találkoztam Bereményi Gézával, Ungvári Tamás műsorában váltottuk egymást. Előhúztam a könyvet a zsebemből, elolvasta a címet, Tizenkét nő voltam, és azt mondta: „Na végre, beismered!”

– Szellemes. És mit tudott erre mondani neki?

– Mit mondhattam volna? Hogy persze, Géza, így van.