Az Essl-gyűjtemény nem kell az államnak
Karlheinz Essl inkább eladta volna az államnak hőn szeretett és oly sok éve gyűjtögetett képeit, mintsem hogy hagyja bedőlni az általa alapított barkács áruházláncot. Már csak azért is, mert a Baumax csődje esetén a hitelező bankok tulajdonába megy át a hétezer darabos gyűjtemény, ami az anyag szétesését is jelentheti. Az állam – jelen esetben az alsó-ausztriai tartomány ura és parancsolója Erwin Pröll – azonban elutasította az ajánlatot. Most mégis, valami csoda folytán minden rendbejött: a múzeum a Bécs közeli Klosterneuburgban marad a helyén, a kortárs osztrák festményekkel egyetemben, és mintha a barkács áruházak sorsa is jobbra fordulna.
A mindent eldöntő kerekasztal beszélgetésre Josef Ostermayer, a nemrégiben kinevezett kultuszminiszter hívta össze a feleket, nemcsak a vételi ajánlattal előállt – évekkel ezelőtt visszavonult – Esslt és az alsó-ausztriai tartományi előjárót, hanem a Baumax áruházláncnak hitelező bankokat is. Essl hiába ecsetelte a gyűjtemény nagyszerűségét, a potencális vásárló, az állam illetve a tartomány illetékese újra kerek-perec nemet mondott, miközben azt is leszögezte, hogy persze szívén viseli az Ausztriában négyezer alkalmazottnak munkát adó üzletlánc sorsát.
Essl belátta, hogy a harc a képgyűjtemény eladásáért hiábavaló, visszavonta ajánlatát – talán azért is, mert, mint mondta, bizonyos strukturális változtatásokkal máris sikerült a Baumax helyzetén valamennyit javítani, s ez a tendencia folytatódni fog. A klosterneuburgi múzeum jövője – ha nem is évtizedekre előre, de a közeli évekre – biztosított – mondta, és a bankokkal újrakezdődő tárgyalásokon van remény az áruházlánc sorsának rendezésére is. Törökországból mindenképpen kivonulnak, és mérlegelik az ugyancsak veszteséges kelet-európai üzletek bezárást is – teszi hozzá Essl. Hírek szerint a Baumax adóssága egy milliárd eurót tesz ki – ebből 350 millió euró eszközhitel, a többi az ingatlanok jelzáloga.
A spártai fegyelmezettségéről ismert idős férfi mindenesetre nem könnyű időszakon van túl. Maga a gyűjtemény eladásának gondolata kisebb megrázkódtatás lehetett – hiszen ez jelenthette volna az anyag egyben tartását és változatlan hozzáférhetőségének biztosítását –, mint azok az érvek, amelyekkel a megszólított potenciális vásárlók illetve a kulturális élet közvetve érintett szereplői a vétel ellen felléptek. A kevésbé fájdalmas érv, hogy Pröll és az alsó-ausztriai kormányzat éppen most kötelezte el magát egy új múzeum létrehozatala mellett (38 millió eurós beruházással), miközben amúgyis van már néhány ilyen állami tulajdonú intézmény a kulturális központ szerepére oly kényes tartományban (nemcsak St. Pöltenben, de Kremsben is). Másrészt a Hypo-Adria bank bedőlése sokmilliós pluszkiadást jelent a költségvetésnek – vagyis az állampolgárok idegeit nem illendő újabb „pénzkidobással” borzolni. Még akkor sem, ha az áruházlánc ausztriai telephelyén dolgozó négyezer alkalmazott munkahelyének megtartása jó érvnek tűnhet.
Sokkal kellemetlenebb lehetett azt hallani, hogy a 7000 festmény korántsem képvisel egyenletes színvonalat, csak kevés az olyan alkotás, amely jól egészítené ki a többi múzeum anyagát – hiszen ma már a legtöbb tekintélyes kortárs gyűjteménnyel rendelkezik. Maguk a múzeumigazgatók is szokatlan hévvel léptek fel a gondolat ellen, mondván, hogy a költségvetési támogatások megkurtításának időszakában aztán igazán semmi szükség egy ilyen beruházásra. Elég baj az, hogy szinte mindenhol kevesebb telik a gyűjtemények gyarapítására – nyilatkozták a legnagyobb állami múzeumok vezetői. Most mindenki megnyugodhat – igaz, ettől nem lesz több az ő költségvetésük – ám az ezek szerint vitatható (egyesek által túl szubjektívnek minősített) anyag marad a helyén. A Baumax pedig majd csak megbirkózik a kíméletlen versennyel.
További cikkeket olvashat Ausztriáról a
Szervusz Ausztriahonlapon.
