Az én, az valami (egészen) más

„Zsidó temetés” – Mezei Márk új könyvének címe ez, borítóján egy gangos ház udvarán a (poszt)szocialista autómegóvásból ismert ponyvával takart jármű éktelenkedik. A kép és a cím így együtt rögtön két reakciónak nyithat teret: vagy a (vélt) érintettség okán azonnal kézbe vesszük a könyvet, vagy pont az előbbi miatt úgy reagálunk rá, ahogy Kertész Imre Kaddisa kezdődik: „Nem! – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett…” Mert akinek van „érzéke” (hogy a helyzethez képest üres kifejezéssel éljek), az rögtön tudja, mire fut itt ki a „játék” (na meg ez), mibe akar az író behúzni bennünket.

Abba, hogy ismét szembesüljünk azzal, kik nem vagyunk. Ránk akarja hegedülni a múltat, hogy újra fussunk neki a valós és a megélt én problematikus viszonyának. Legyen így, ez csak egy regény. Harmincnyolc év intellektuális védekezési rutinjával (azaz páncélzatával) úgyis sikerül olyan szövegként tekintenem a műre, hogy az ne tudja felismertetni velem, mi a közös bennem és a (nem)zsidó tizennyolc éves főszereplőjében. Semmi ok az aggodalomra, menni fog, hogy az utolsó oldalak után beforgassam az olvasottakat egy emlékezetpolitikai konferencia-előadás lazító részleteibe, reflektáljak a Kádár-rendszer, a posztholokauszt társadalmak és (zsidó) döntés triászára. Nem lesz itt semmiféle egzisztenciális zavar. Ezt csinálom öntudatlanul is évtizedek óta, mitől kellene pont most félnem? Megvannak az eszközeim szembesüléseim lefojtására. Eggyé váltam azokkal, és példásan gyakorlom a saját sérüléseim és kudarcaim előli kitérési gyakorlatokat. Aggodalomra tehát semmi ok.

Mezei első munkájára jellemző (Utolsó szombat) környezeti pontossággal írja le annak a tizennyolc éves gyereknek pár napját, aki elveszíti zsidó apját, akiről előbbinek vannak tudásai, de nincs gyermeki tudása. „Hogyan kellett volna elbúcsúzzak attól, akit alig ismertem, akit egyáltalán nem érdekeltek a félelmeim? Azt sem tudom megmondani, milyennek látott” – ez a 134. oldalon hangzik el, de addigra már a fentebb írt tanult viselkedési és lélektani komfortzónámból rég kiestem.

Miközben Mezei zavarba ejtő alapossággal vezet a hosszúra nyúlt ’80-as évek tárgyi és lakberendezési melankóliáján, meg is érkezem saját gyerekkoromba. Ilyenkor szoktam megállni, és koncentrálni a szöveg intellektuális feldolgozására. Ezzel elmulasztom annak lehetőségét, hogy felnőttként se a gyerek beszéljen belőlem, amikor olyan helyzetek elé állítanak események, amelyek a gyerekkori érzelmi elakadásainkra világítanak rá, és amelyre én is, mint más hasonló, önbántó, destruktív módon reagál. Erre persze nem látunk rá, és magabiztosan hisszük, hogy tudjuk, kik vagyunk, mit jelent az, hogy „én”.

A regénybeli Gyurkó kallódásáról budapesti terekben nem csak Jeles András A kis Valentino filmje juthat eszünkbe, hanem az a gondolat is, amit megint Kertész Imre A kudarcban így fogalmaz meg: „Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek”. Itt van egy fiatal, aki apja halálával a regény első oldalain pillanatok alatt felnő. Gondolja ő és mi. Pedig valójában nem. A „gyors felnőtté” válás egy apa halálával (vagy kiesésével a családi rendszerből) és az egyedüllét magányában (anya sincs már) nem a lineáris út egy állomása, hanem egy traumatizált helyzet.

Különösen akkor, ha az apa egyébként is (el)hallgat, többek között saját zsidóságához való viszonyát. Tudatosan nem azt írtam, hogy identitásához való kapcsolódását, mert Mezei regényében végig problematizálva van, hogy mennyiben beszélhetünk identitásról akkor, ha nincs viszony annak egyik legalapvetőbb elemével? Mert a tagadása az identitásnak, nem pontosan ugyanaz, mint a nem tudása annak. Honnantól tagadás valami, és meddig beszélhetünk még arról, hogy valaki a nem tudást választja saját – egyébként – nem gyakorolt, nem ismert, nem akart hagyományával kapcsolatban? Tagadás-e tulajdonképpen a nem tudás, vagy a szabad akaratból következő döntés? Dönthetek magammal kapcsolatban valamiről, amit nem tudok magamról, ami nem (kapott) részem?

Ennek érzelmi problematikájának jegyében dolgozik a (fiatal) psziché: „Nem marad olyan területe a tudatomnak, ahova visszavonulhatnék, megpihenhetnék és erőt gyűjthetnék”. Ezt gyakran érzi az, aki olyat tudott meg apjáról, anyjáról, kötődéseiről, így magáról, ami a szembesülés fájdalmával húz ki minden addigit alóla.

Mezei regényének főszereplője azáltal, hogy apja nem reflektált zsidóságára, lényegében nem tekintette magát a holokauszt utáni zsidónak, ezzel ki is vezette magát a holokauszt utániság tudásából, abba a gyerekét sem nevelte bele. Kertész ugyanerről a K. dossziéban: „A diktatúrák gyermekké teszik az embert, amennyiben nem engedik meg az egzisztenciális választást, és ezzel megfosztanak az önmagadért viselt felelősség gyönyörű terhétől.” A rokonai azonban zsidó temetést akarnak az apának, fia pedig ezzel egy saját „élete ellen szőtt összeesküvés” egy pontján találja magát. Van rokona, aki őt is zsidónak akarja tudni (anyja nem volt az), és van szereplő, aki ennek lehetetlenségére – az identitásba, hagyományba való születési beilleszthetetlensége okán – arrogánsan hívja fel a figyelmet. „Soha sincs jó vége az ilyesminek” – szól az utóbbi hang, mely sort elsőre úgy olvastam, hogy soha sincs vége az ilyesminek. Míg előbbi arra gondol, hogy ennek a gyereknek zsidó identitása nem lesz, magam arra, hogy ha belekezdünk az identitásreflexióba, annak soha nem lesz vége.

Viszont amíg nem tudunk szembesülni a szüleinkkel, hozzájuk fűződő kötődéseinkkel, addig nem tudjuk a saját magunk életét sem élni. Gyurkó sem képes önmagát megteremteni, hiszen apja titka és hallgatása zárja el saját identitásától, attól, hogy ő dönthessen, hogyan kíván élni, miként teremti meg a szabadságát. Ameddig ezt nem tudja megtenni, elidegeníti magától énjét, él egy életet, ami a másé vagy senkié. Nem szükséges a holokauszt abszolút jellegére gondolnunk, a könnyebben, bár mégsem egyszerűen elmesélhető traumák is fogják kezünket, ha nem dolgozzuk meg azt az érzést, ami előhívja azokat. Mert az biztos, hogy az érkezni fog, a trauma „kontrollálhatatlan lesz, hiszen az emlék előhívása nem az egyén akaratán fog múlni” (Széplaky Gerda).

Gyurkó is addig jut el, hogy „kívül rekedünk a másik hallgatásán” – jelentse ez az apáét vagy a fiú zsidótlan zsidóságát elutasító rokonét. A tizennyolc éves cseppfolyós identitás úgy folyik el, hogy annak előbbi mivoltja fájdalmasan szembeötlő: „Ugyanolyan kimerítő az öntudatlan üresség, mintha arra figyelnék, ami körülöttem történik. Egyre nehezedő nyomásként présel alá a felismerés, hogy végérvényesen irányt veszít az életem. Azt sem tudom, mit keresek itt, vagy mi dolgom van a zsidókkal. Hagyom, hogy kiessen a fókusz a szememből. Megpróbálok abba fényes és közömbös világba átcsúszni, ahol tőlem függetlenül is megtörténnek a dolgok.”
Gyurkó lelki csapódásai világítanak rá arra, hogy hova vezet, ha saját sérüléseinket nem akarjuk idővel a tudatosságba integrálni (Cathy Caruth). Nem a helyreállított emlékezet a cél, hanem a helyreállított referencialitás (Thomas Elsaesser). Gyurkó ugyanoda érkezik meg a regény végére (melynek cselekménye és szembesítési „aktusai” sokkal sűrűbbek, mint az ebből a szövegből kitűnhet), ahonnan elindult: „Ugyanannak a zacskónak a fülét markolom, amivel elindultam (…) Minden lépésem visszafelé visz az időben.” A regény vége talán nem az élt életének a „vége”.

Mezei könyve nem terápiás irodalom, de egy csendes kiáltás annak feldolgozása érdekében, hogy szakítsunk azzal a „zsibbasztó, megnyugtató felismeréssel, hogy újra a saját gyávaság csapdájába” essünk.