Arton lék
Értem én a tréfát, és ha úgy adódik, szeretem is: most éppen az történt, hogy a Szépművészeti Múzeum vezetése úgy öngyógyította az át nem építhetés ütötte sebeket, hogy – még ha időleges jelleggel is – okkupálta a Városligeti-tavat, nagyszabású vízi kiállítást rendezve rajta: a műélvezet történhetik a ligeti hídról, de csónakázás által is.
Az ember a parton vízre száll, és tárgytól tárgyhoz evezve tekinti meg a húsz-egynéhány műtárgyat, egy kicsit, az evezés által, műtárggyá (vagy, mondjuk így, műalannyá) változva maga is. Az élvezetet segíti egy pompás térkép, feltüntetve rajta a tárgyak alkotóit (igazi nemzetközi kavalkádban lehet részünk, németek, lengyelek, belgák, franciák, finnek és svédek fényesítik többek között – a kiváló magyar képzőművészek mellett – a résztvevők listáját). Ez a különös lehetőség – tudniillik, hogy az ember igazi vízművet alkothat – megmozgatta a művészek fantáziáját: volt, ki jellegzetes szárazföldi objektumot bocsátott víze, így adva új értelmet (vagy értelmetlenséget) neki (volt automobil, házikó, kerti pad és bódé a tárgyak között), volt, aki igazi szobrot álmodott a tó közepére, és voltak, akik mobil szerkezeteket szerveztek a víztükörre: Günther Uecker például egy vitorlákkal dúsan felszerelt téglatestet utaztat keresztül a vízen. Persze, a valódi élményt a tó teljes képe adja: aki mit sem sejtett a dologról, csak úgy, véletlenszerűen bukkan fel a parton, annak van oka a megrökönyödésre.
Még jó, hogy nem télen esett ez meg velünk: a művészet könnyen jégre vihetett volna.
