Aranylakodalom
Koltai Tamás ötven esztendeje van jelen a magyar színházi életben: most, egy kissé megkésett születésnapi önajándékként (merthogy épphogy elmúlt hetven) meglepte magát és olvasóit egy ünnepi kötettel: egy olyan válogatással, amelyben az életmű minden korszaka, minden műfaja képviselteti magát, s amely egyfelől reprezentálja is az elmúlt öt évtizedet, másfelől megmutatja annak csúcsait és mélységeit.
Koltai Tamás ötven esztendeje van jelen a magyar színházi életben: most, egy kissé megkésett születésnapi önajándékként (merthogy épphogy elmúlt hetven) meglepte magát és olvasóit egy ünnepi kötettel: egy olyan válogatással, amelyben az életmű minden korszaka, minden műfaja képviselteti magát, s amely egyfelől reprezentálja is az elmúlt öt évtizedet, másfelől megmutatja annak csúcsait és mélységeit: a legkedvesebb és leginkább kiátkozott írások kerülnek így olyan dolgozatok mellé, amelyek valami más okból voltak fontosak a szerzőnek.
Elképzelem azt az érzelmes utazást, amelyet a lélek mélyén vándorolva tett meg Koltai Tamás, míg végiglapozta eddigi köteteit, végignézte a sárguló kéziratok másodpéldányait, vagy fellapozta a hajdani folyóiratokat – fél évszázad társadalomtörténete pergett le előtte, nem akármilyen évszázadé méghozzá, ahol a történelem komoly kanyarokat vett közben –, és egy egész emberi élet, egy gazdag alkotói pálya is végigfutott a szeme előtt, egy olyan pályáé, amelyet nemcsak ő tart egyenes vonalúnak és homogénnek, hanem olvasói is. Koltai Tamás számára ugyanis a színház nem egyszerűen a valóság égi mása, hanem maga a valóság, az élet. A dolgok fontosabbik része. Persze, van élet a színházon túl is, csak az nem olyan érdekes. A nem színházi világ tehát csak annyiban érdekli a szerzőt, hogy mennyire segíti vagy gátolja a színház, a színháziak életét. (Az más kérdés, hogy honi tapasztalatai miatt így vagy úgy mégiscsak a közéleti színpadokra lép, kardot rántva az igazi színház érdekében.) S hogy milyen az igazi színház Koltainál? Mindegy, csak vérre menjen. Koltai Tamás a legtoleránsabb kritikus, ha irányzatokról, megoldásokról, megközelítésekről van szó, a legelnézőbb, ha tehetséget tapasztal, de a legkérlelhetetlenebb szigorral lép fel a hamisság, az üresség, a langyosság ellen. A színház túl komoly dolog ahhoz, hogy szó nélkül hagyja az ilyesmit.
Nekünk, lelkes Koltai-olvasóknak, akik az írások többségével itt-ott találkozhattunk már, a dolgozatokhoz fűzött bölcs, ironikus kommentárok külön ajándékot jelentenek. Egy-egy mondat néha többet elárul a korról, amelyben éltünk, mint egy fél kötet.
Köszönjük.
(Koltai Tamás: Zsöllyerablét. 50 év színházban. Corvina.)
Jolsvai András
