Aranygomb a lódenkabáton

– Többszörösen is elismert pedagógusi munkássága ellenére el kellett búcsúznia a tanítástól, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolától, ahol 1976-tól balettmesterként, majd 1991-től táncművészeti igazgatóhelyettesként dolgozott...

– Hetvenéves vagyok, mit akarnék még?

– Tényleg így gondolja?

– A politikusok mindenképpen, és erről rendeletet is alkottak. Lehet, hogy egy-két év múlva én köszönöm meg a lehetőséget, de most még... Bár talán jobb is így. Rengeteget dolgoztam a központi tanterv megalkotásában. Kemény munka volt, de gondoltam: magunknak csinálom. Aztán mostanra kerete van ugyan a tantervnek, ám a tartalom nem törődik a specifikummal, nem számít, hogy művészeti szakképzésről vagy iparosok oktatásáról van-e szó.

– Egyáltalán, van létjogosultsága a középfokú táncosképzésnek?

– Ha minőségi, feltétlenül. Márpedig a pécsi az.

– El tudnak helyezkedni a fiatalok?

– A mieink igen. A Pécsi Balettől Bozsik Yvette társulatán át a Szegedi Kortárs Balettig mindenütt van tanítványunk. Sőt külföldi együttesekben is kapnak szerződést, és egy operaházi tagunk is volt már, pedig oda magyar táncost csak a Balettintézetből szerződtetnek, hiszen ott klasszikus képzés folyik, a mi növendékeink pedig színházi táncosok lesznek. Természetesen az ő oktatásuk is a klasszikus technikára épül, de nem spicc-cipőben és tütüben lépnek színpadra, hanem a komplex színházi gondolkodáson alapuló, modern balett művelői lesznek. Tagozatunk alapítójának, Eck Imrének szellemiségét követve azt tanítjuk, hogy minden mozdulat mögött kell hogy legyen érzelem és főleg gondolat. Ugyanis ezek nélkül a produkció öncélúvá válik, nem ad semmit a közönségnek.

– Ugorjunk vissza 1960-ba, amikor a Balettintézet végzős osztálya Eck Imre vezetésével ideszerződött, létrehozva az ország első modernbalett-együttesét, a Pécsi Balettet. Tudták, mi vár önökre, ismerték a mester ars poeticáját, a jövőről alkotott elképzeléseit?

– Csak annyit tudtunk, hogy Pécsre kell mennünk. Én speciel nagyon örültem, mert egyrészt megszabadulhattam anyám rigorózus szigorától, másrészt – mivel ő nem dolgozott, ahogy mondta: „ezeknek” – a fizetésemből támogathattam őt. Ha már anyám akaratából végigszenvedtem a kilenc évet, ezt hozadéknak tekintettem.

– Nem akart balett-táncos lenni?

– Mit akarhat egy nyolcéves gyerek, akit ráadásul az édesanyja a legnagyobb nincstelenségben is úrilánynak nevel: könyvvel a hónom alatt kellett ennem. Az érzelmeimet pókerarccal kellett lepleznem. Persze hogy a balettozás sem maradhatott el. Ráadásul egy cigány asszony a születésemkor megjósolta, hogy balerina leszek. Nem a rengeteg munka meg a spártai fegyelem zavart, hanem a sikertelenség érzése, meg az, hogy – mert apám mérnök volt – a származásommal vegzáltak. Gátlásos, szorongó kislány voltam. Mivel a magasságom miatt kilógtam a sorból, abban reménykedtem, hogy kirúgnak. Nem tették, mert az adottságaim amúgy megfeleltek az elvárásoknak. Persze az alkatom később is zavart, de Imre minden táncosának külön-külön építette a személyiségét – ez a másik lényeges örökség tőle, amit az oktatásban én is igen fontosnak tartok –, elhitette velünk, hogy főszereplők vagyunk. Nekem egyszer azt mondta – amikor csak szépen kellett állnom, miközben a többiek táncoltak –, hogy „te vagy a lódenkabáton az aranygomb”. A balett utálatából, amit a Balettintézetben még csak érezni sem volt merszem, így lett Pécsett örök szerelem.

– Zarándokhellyé vált a Pécsi Nemzeti Színház. Az emberek tudták, hogy valami kihagyhatatlan történik Pécsett, amit látniuk kell...

– Persze, hisz addig az Operában csak orosz mesebalettek vagy Harangozó Gyula mesekoreográfiái mentek. A mi előadásaink viszont a kortárs embernek szóltak, a koreográfiák is a természetes emberi mozdulatokra épültek, mezítláb, testtrikóban vagy ballonkabátban táncoltunk. A darabok tele voltak feszültséggel, volt üzenetük. Ha más nem, a remény. Imrében komplex színházi vízió élt, a lépések ennek megvalósítását szolgálták. A Pécsi Balett elsősorban nem technikailag volt modern, hanem szellemiségében. Az értelmiséget vonzotta a mozdulatokba kódolt gondolat, amit a tanácsi cenzorok nem értettek. Ők csak a külsőségeken rágódtak, de azzal sem tudtak mit kezdeni. Táncszamizdat voltunk.

– Ezzel együtt bejárták a fél világot. Aczél elvtársat is sikerült átverni?

– Aczél nagyon ravasz politikus volt. Támogatta az együttes létrehívását, és az utaztatásunkkal azt üzente a világnak, hogy a szocialista Magyarországon nincs gátja a művészi szabadságnak.

– Sohasem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

– Nem. Hermetikusan zárt burokban éltünk. Anyám és a Balettintézet után Eck Imre határozta meg az életemet. A mindennapi gyakorlás, az adott darab próbája, az előadás, tájolás, turné mókuskerekéből nem lehetett kilépni. Eleinte nem is akartam. Jellemző, hogy később, a hetvenes évek végén jegyem volt egy Bejart-előadásra, de Imre nem engedett el, mert: este próba van. A magánéletünk is a színházon belül zajlott.

– Regélik: Bálint Andrással, a második férjével legendásan szép párt alkottak. Tényleg: e sorban ki volt az első?

– Legyen elég annyi, hogy egy túl korai lobbanás. Szóval András négy év után Pestre szerződött. Én mindent megpróbáltam. Bejelentkeztem az operaházba, de azt mondták: jó helyen vagyok ott, ahol vagyok. Így a csupán háztartást vezető pesti feleség szerepe helyett inkább a hivatásomat választottam. Aztán a harmadik házasságomból 1972-ben megszületett Iván fiam. (Kamarás Iván Jászai-díjas színművész – a szerk.) Aki, miután egyedül maradtam vele, és nem volt gyes, nagyrészt a színházban nevelkedett. Ha én próbáltam, a kollégák babusgatták. Talán ezért is lett színész. Palival, a negyedik férjemmel (Lovas Pál táncművész, táncpedagógus, Liszt-díjas érdemes művész – a szerk.) viszont már negyvenedik éve élünk együtt. Anna lányunk – bár jó adottságai vannak – nem lett táncos, hisz mást sem látott, mint hogy a szülei fontoskodva folyvást készülnek valamire, amiben neki nincs szerepe. Viszont huszonévesen kitartóan keresi a helyét a világban.

– Egyetért azzal, hogy a mai balettosoknak nehezebb a helyzetük, mint az önöké volt? Már csak azért is, mert nagyon sok az együttes kis hazánkban.

– A jó társulatoknak ma is lenne létjogosultságuk. Főleg, ha a kultúrpolitika legalább a saját maga által felállított szabályokat komolyan venné, és egyenlő mércével mérve, a pályázati feltételeknek megfelelően dotálná az arra érdemes együtteseket. Már csak azért is, mert a negligált együttesek igen sok kitűnő művésze kerül nehéz anyagi helyzetbe. Ők nemhogy a karrierjük utáni életükről nem tudnak gondoskodni, de a napi megélhetésük is veszélybe kerül. A táncos tulajdonképpen extrémsportoló, akinek szinte naponta versenyeznie kell, aztán egyszer csak esztétikai és fizikális okokból leparancsolják a színpadról. Éljen meg, ahogy tud. És nem lehet mindenki balettmester vagy koreográfus. Nyugaton a kiöregedett táncost az általa választott szakmára az állam két év alatt átképzi, és ez idő alatt a megélhetését is finanszírozza.

– Sok szomorú sorsú, obsitot kapott balettosról tudunk. Már csak a születésnap okán is örvendetes, hogy az ön életútja pont az ellenkezőjére példa. A baletthez szorosan köthető tevékenységei mellett színészként zenés és prózai szerepeket is játszott. Négyet emelnék ki: Spiró Csirkefejében a Nő szerepét, Göncz Árpád monodrámáját, a Magyar Médeiát, a Karnyónét, amelyből film is készült, és az idei POSZT-siker, a Picasso kalandjai Ingrid Guggenheimjét.

– A kollégák rácsodálkoztak a POSZT-on, hogy van bátorságom a színészethez. Persze: van képem hozzá. A feladatok, a kihívások éltetnek. Azt is Imre tanította, hogy mindent ki kell bontani magunkból, ami bennünk van. Ha majd nem kellek, úgysem fognak hívni a rendezők... De ez már csak azért is szomorú lenne, mert színpadon vagy annak közelében volna jó meghalni.