(Antik)vita Athén és London között
Harminc évvel azután, hogy Melina Mercouri, a világhírű filmszínésznő – a görög szocialista kormány kulturális minisztereként – elkezdett kampányolni a Elgin-márványok visszaszerzése mellett, Athén és London között megint fellángolt a vita. A szóban forgó antik műkincsek a 19. század elején Lord Elgintől a brit kormány, majd a British Museum tulajdonába kerültek. A britek ma sem akarnak hallani arról, hogy visszaszolgáltassák őket, de a görögöknek új érveik is vannak. ACZÉL ENDRE írása.
Lord Elgin (Elgin hetedik grófja) Õfelsége követeként érkezett Konstantinápolyba, az ottomán birodalom fővárosába 1799-ben. Görögország akkor – immár vagy 400 éve – török hódoltsági területnek számított, maga Athén pedig egy jelentéktelen helyőrségnek, ahol alighanem már csak az Akropolisz idézte a hajdani dicsőséget, az is tökéletesen elhagyatott állapotban.
Elgin szerelmese volt az antikvitásoknak, különösen izgatta az Akropolisz ékköve, a Parthenon, azaz Pallasz Athéné temploma. Éppen ezért engedélyt kért és kapott a szultáni udvartól arra, hogy elküldje megbízottait az Akropoliszra, feltérképezendő a remélt zsákmányt. E megbízottak első útjukon csak rajzokat és gipszmintákat készítettek, illetve vettek a Parthenont szegélyező domborműves frízről, másodjára azonban már vésőkkel és állványokkal érkeztek. Kezükben volt a papír arról, hogy a Parthenonból és környékéről „bármilyen feliratos vagy emberalakos követ elvihetnek”. A vésők megtették a magukét: a Parthenon frízének a fele Lord Elgin tulajdonába került.
A sokéves, gondos rablás fölött a Magas Porta azért hunyt szemet, mert lekötelezettje volt a brit kormánynak: az állította meg ugyanis Napóleon hadainak előrenyomulását az ugyancsak ottomán Egyiptomban. De Elginnek így is fizetnie kellett, nem keveset, a kincsek kivitelének engedélyéért. A sors (talán a görögség nevében) úgy vett rajta elégtételt, hogy pár év múltán – a válása folytán előállott adósságok rendezése végett – kénytelen volt a „márványait” eladni a kormánynak, mintegy ugyanannyiért, mint amennyit a törököknek leperkált.
Mint látható, minden jogszerűen, engedélyek birtokában és az adott törvények szerint alakult. A kincsek az állami tulajdonban levő British Museumba kerültek, végül is jó helyre, a világ egyik leglátogatottabb múzeumába, ahol sorsukról a kuratórium rendelkezik. Az dönthet arról, hogy el- avagy kölcsönbe adnak-e valamit a BM vagyonából. A kuratórium rendíthetetlenül vallja, hogy a birtoklás törvényes voltát senki nem vonhatja kétségbe; és vallotta mindmáig, hogy Görögországban nincs „méltó helye” az elcsaklizott Parthenon-fríznek.
Nácik, törökök
Az előbbi érvvel kapcsolatban anynyit lehet elmondani, hogy az Elgin-márványok valóban nem írhatók ugyanabba a kategóriába, mint a Kínából vagy Afrikából a hajdani gyarmatosítók által se szó, se beszéd elrabolt műkincsek. Azok a cselekmények tudniillik nem voltak „lepapírozva”; sem császári, sem törzsfőnöki engedély, sem tételes felsorolás, sem vámpapír, semmi. A gyarmatosítók vittek, amit láttak.
A britek által lépten-nyomon emlegetett Parthenon-egyenletből azért hiányzik egy roppant lényeges szempont: az tudniillik, hogy Lord Elgin szolgálati idejében Görögország nem volt független, egy idegen hatalom, a török rendelkezett a görög kincsek fölött. Ha Elgin három évtizeddel később érkezik, a függetlenségi háborújukat sikeresen megvívó görögök biztosan nem engedték volna azokat a bizonyos vésőket a Parthenonhoz. Ha mostanság előjön az ügy, az egykori gyarmattartóikért ma sem rajongó görögök akár szélsőséges véleményeket is kimondanak. Georgiosz Vulgarakisz volt kulturális miniszter például párhuzamot vont az egykori török és a jóval későbbi náci megszállók között, mondván: ha „igazolható” a török fosztogatás, akkor igazolható a náci is.
