Amit magából adhatott, mindent megadott – Kun Erzsébet halálára
Kun Erzsébet olyan újságíró volt, aki hivatását mindig is a legnagyobb szakmai és emberi alázattal végezte. Nem is szakmaként vagy hivatásként élte meg az újságírást, hanem életformaként – azzal kelt, azzal feküdt, az töltötte ki mindennapjait. A szerkesztőség volt az a hely, ahol jól érezte magát, ahol kiteljesedhetett, ahol a csak rá jellemző, féltő anyai gondoskodással óvhatta az övéit, az újságírókat. Átérezte minden kínjukat, nyavalyájukat, átérezte fájdalmaikat, sikereiket, kudarcaikat.
Ő volt az, akihez haza lehetett érni, ő volt az, akinél pár percre mindig meg lehetett pihenni, akinél meg lehetett nyugodni, mert féltő, óvó természete mindig felidézte a hazaérés nyugalmát és meghittségét. Holott ő maga sosem pihent, sosem nyugodhatott: ott, a szerkesztőségben óvta nem csak a kollégáit, hanem mindazokat, akikért dolgozni hivatott, a szegényeket, az elesetteket, a kétkezi munkából élőket. Róluk, értük írt. Róluk és értük írt, amikor fáradhatatlanul próbálta megtalálni a szakszervezetek szerepét ebben az új rendszerben, róluk, értük írt, amikor lankadatlanul pörölt az érdekvédőkkel, róluk, értük írt, róluk gondolkodott, az ő életüket élte át nap mint nap. Kevés tiszteletre méltóbb és szeretni valóbb embert ismertem életem során.
Az ilyen emberek hoznak reményt ebbe az életbe, annak reményét, hogy önzetlenség, szeretet, elkötelezettség, nem pusztán elvont, a gyerekkori olvasmányokból velünk maradt, de már tét nélküli fogalmak, hanem igenis megélhetők, hiszen az élethez tartoznak. Miként az élethez tartozik az is, hogy ezt a szeretetet, elkötelezettséget, önzetlenséget sosincs időnk viszonozni; ez a fránya idő mindig kicsúszik a kezünkből, és már csak a magyarázkodásra futja belőle, mert már megint nem jutott, nem volt elég időnk odafigyelni őrá, aki mindig ránk figyelt és mindig értünk aggódott, sosem maga miatt.
Kun Erzsébet egyike volt azoknak az újságíróknak, akiknek a leírt szó súlya még mindennél fontosabb volt. Szavait megválogatta, az életét megélte, amit magából adhatott, mindent megadott. Teljes életet élt, amit mi, az itt maradók korántsem biztos, hogy elmondhatunk magunkról.
