Aki gyerekhorrorra cserélte az erőszakot

Múmiák, szellemek, lápszörnyek, ódon kastélyok, véget nem érő folyosói üldözések és rengeteg, rengeteg hamburger. Meg persze Scooby Snack. Ötven éve már – jó, valójában ötvenegy –, hogy először átgördült a képernyőn a Rejtély Rt. ikonikus zöld-kék hippivagonja, fedélzetén a tévétörténelem legfalánkabb dán dogjával, és igen valószínű, hogy Scooby-Doo, Bozont meg a többiek a következő ötven évet is lehúzzák ebben a furgonban, kísértetek, álarcos szörnyetegek, lepedőbe bújt szélhámosok után kutatva. 

Ez nem csak azért valószínű, mert a jogtulajdonos Warner hülye lenne elengedni az egyik legmegbízhatóbb családi brandjét – nem vicc, saját felmérésük szerint Batman után Scooby a legnépszerűbb karakterük –, és lemondani az aranycsontot kikaparó négylábúról. Hanem azért az öt évtizedért is, amelyet Scooby teljes egészében a képernyőn töltött: a régi szériák folyamatos ismétlése mellett mindig készülnek újak. 2005-ben Scooby-Doo tartotta a legtöbb epizóddal rendelkező animációs sorozat Guinness-rekordját, amit csak A Simpson család tudott megdönteni.

A legendát 1969-ben elindító Scooby-Doo, merre vagy? című széria óta írd és mondd még tizennyolc újabb sorozat született, negyvennél több egész estés rajzfilm,

két mozifilm a 2000-es években, amiből az első 275 millió dollárt fialt világszerte. És akkor még nem említettük a Bozontékat kasszabiztos franchise-zá betonozó egyéb termékeket: uzsonnásdobozokat, kifestőket, képregényeket, figurákat, jelmezeket, amelyek a hetvenes évek óta jelen vannak az amerikai üzletek polcain. Aztán jöttek a videojátékok, sőt, még multivitamin is, amelyet a Bayer gyártott nálunk egészen 2001-ig. A legrégebbi Scooby témájú játék 1973-ban egy társas volt, ami óriási melléfogásnak bizonyult, a fókuszában ugyanis közel sem a rajfilmek koncepciója, a rejtélyek megoldása, vagy a szörnyek leleplezése állt, hanem a kincskeresés. Amit Bozonték sosem csináltak. De lépjünk is tovább.

Mint a hatvanas évek legtöbb legendás és legsikeresebb amerikai rajzfilmje, úgy a Scooby-Doo is Hanna–Barbera-produkcióként lett ismert és népszerű, de azt talán csak a korszak animációinak megszállott csodálói jegyzik, hogy valójában két másik író, Joe Ruby és Ken Spears alkotása. Barberáék persze írtak eleget, de más tehetséges írók nélkül bizony az ő ceruzájuk sem suhant volna olyan flottul.

Ken Spears (1938-2020)

A Los Angelesben felnőtt Spears még hangmérnökként kezdett a stúdiónál – mindössze huszonegy évesen –, jó barátságban volt ugyanis William Hanna fiával, aki be-ajánlotta, és akinek egy másik életre szóló barátságot köszönhetett: Joe Rubyét.

Aki valaha pálcát tört Tom és Jerry, vagy évtizedekkel később a Dragon Ball Z erőszakossága felett, az nyugodt lehet, mert akciórajzfilmek már akkor is léteztek, szülői szervezetek pedig ugyanúgy tiltakoztak a vélt vagy valós képernyői brutalitások ellen. A mai szemmel amúgy teljesen ártalmatlan Space Ghost és Jonny Quest nyitotta ki például az aggódó szülők zsebében a bicskát – mindkettő Hanna–Barbera-produkció volt –, és el is érték, hogy a gyártásukat leállítsák. A CBS csatorna ott állt rendes szombat délelőtti gyerekprogram nélkül, kellett valami sokkal barátságosabb, családiasabb, amivel a szülők is elégedettek. A vállalás egyik fő produkciója lett a Scooby-Doo merre vagy? Fred Silverman csatornavezető a Hanna–Barberát bízta meg a gyártással, Barberáék pedig a Ruby–Spears – akkor már írói – párost az írással. Silverman lehetőleg olyan rajzfilmsorozatot akart, amely egy tinédzserekből álló rockbandáról szól, azzal a csavarral, hogy a koncertjeik között rejtélyeket oldanak meg. A Rejtélyes Ötös (Mysteries Five) munkacímű mesében még Scoobynak is lett volna hangszere, egy bongó, a neve pedig egyszerűen csak Túl Sok, azaz Too Much lett volna. Spearsék nem tudtak dönteni, hogy Too Much egy nagy, gyáva, vagy egy kis, bátor kutya legyen – utóbbit később a vérfrissítésnek szánt szereplő, Scrappy-Doo személyében meg is valósították a hetvenes években –, végül az előbbi mellett döntöttek. De akkor meg a kutya fajtájáról nem tudtak megállapodni! A nagy termetű német juhásztól kezdve a bozontos juhászkutyáig több verzió is szóba került, mire a dán dog mellett tették le a voksukat.

Scooby első verziója egy görbe lábú, lógó tokájú, lényegesen bárgyúbb kutyusként került papírra. A figuratervező Iwao Takamoto beszélt egy dándog-tenyésztővel, hogy megtudja, mik azok a tulajdonságok, amelyekkel egy versenyen egy dán dog biztosan nyerhet, Takamoto pedig mindennek az ellenkezőjét akarta ábrázolni.

Mire Scoobyék elnyerték végső formájukat, már nem rockbandaként léptek színre, a rémület helyett a humor lett az uralkodó, a hangsúlyt pedig a kutyára és Bozontra helyezték. Megszületett a bandavezérnek is beillő, nyakában mindig sálat hordó, amúgy az összes focis sztereotípiát kimerítő jóképű Fred, a minden árnyéktól összerezzenő, enyhe hippibeütésű, állandóan éhes Bozont, a nagyszerű detektív, a legapróbb részletekre is figyelő, kissé kocka Vilma, valamint a mindig divatos szépségideál, Diána.

És miként kapta a főszereplő a kissé furcsán hangzó Scooby-Dooby-Doo nevet?

A mindenbe beleszóló Silvermannak egyszerűen megtetszett Frank Sinatra rögtönzött doo-be-doo-be-doozása a Starngers in the Night című száma végén. Hát így. De azért Frédi Flintstone yaba-daba-dooja (a magyarban subi-dubi-du) is eléggé hasonló, nem?

A show hatalmas dobása volt, hogy a kor valódi sztárjai, színészei is kaptak vendégszerepet benne, Sonnie és Cher, a komikus Don Knotts, de az Addams Family vagy Batman és Robin is oldottak már meg rejtélyt Scoobyékkal.

Illusztris vendégek

Sőt, az 1985-ös Scooby és a 13 szellem című széria nemcsak arról nevezetes, hogy Bozont 16 év után végre pólót cserélt – zöldről pirosra váltott –, hanem mert a horrorikon Vincent Price gyakorlatilag saját magát alakította benne, ő bízta meg Bozontékat az elkóborolt démonok begyűjtésével. Rendhagyó húzás volt, hogy valóban „hús-vér” démonokkal operáltak – nem is aratott nagy sikert. Addigra már voltak évadok, amelyekben Vilma és Fred egyáltalán nem szerepelt, itt Bozont és Diána nyomoz együtt Scoobyval, valamint a kutya nagypofájú unokaöccsével, az apró Scrappyvel, aki iszonyú népszerű lett, de valójában Scooby kárára.

Bozont, Scooby és Scrappy

Ebben az időszakban többször állították két mancsra Scoobyt, és zagyva, ijedős hangokra, nevetésre hangolt beszédét is érthetővé tették. (Ez egyébként a legfrissebb, Bozont és Scooby barátságának hajnaláról induló animációs filmben, a csak streamelhető Scoob!-ban is így van. Sokkal több így a poénforrás, ha a kutya értelmesen reagál.) A félórás rejtély formátumát felváltották az egyenként hétperces minik, így egy időre eltűnt a klasszikus egy rész/egy szörny tematika. De erre már a Ruby–Spears párosnak semmi ráhatása nem volt, 1977-ben önálló produkciós cégbe társultak, és inkább az Alvin és a mókusokon dolgoztak.

A gyakori módosításokkal azért voltak olyan merészek, mert a régi részeket közben folyamatosan műsoron tartották. Sokan keresték, keresik ma is a széria sikerének az okát, és hogy miért nem fog rajta az idő. Nagynevű lapok foglalkoztak vele a The New York Timestól a The Washington Poston át a The Atlanticig. Az egyik magyarázat szerint mivel mindig műsoron volt, nem volt gyerek, aki ne találkozott volna vele – nálunk is megy még ma is –, így aztán Scooby Doot nézni több generáció közös élménye. Egy másik vélemény az össze nem illő karakterekben találta meg a kulcsot, de talán a legfontosabb, hogy a sorozat elsőként tudta vegyíteni sikerrel a horrort a komédiával egy olyan szériában, amelyet kifejezetten gyerekeknek szántak: ők nem ijedtek meg a sokszor rémisztő hangulattól, hiszen a figurák viccesek voltak, és tudták, hogy a végén a kísértetek úgyis lelepleződnek.

Spears 82 évesen hagyta örökül Scoobyt, a sors keze, hogy szerzőtársa szintén az idén hunyt el, augusztusban. Spears megérhette, hogy a Rejtély Rt. tagjai visszatérnek a jól ismert nyomozósdihoz. A 2010 óta futó Rejtély Társaság egy klasszikus vonalú, hagyományos rajzfilm, sokkal sötétebb, olykor drámai hangulattal.

A legutóbbi Scooby-sorozat, a Rejtély Társaság (Mystery Inc.)

Még Bozont és Vilma is egy pár benne. Talán itt volt az ideje felnőni? Ötven év, az mégis csak ötven év, kutyaévekben mérve pedig már kétszáztizenhárom!

A cikk eredetileg a 168 Óra hetilap 2020. november 18-i számában jelent meg.