Ady örök

Kész a versoltár. Gyertya a komódon, palack bor, poharak, mögöttük a karosszéken ülő Ady Endre fotója. Koccintanak a szervezők, mondják: az este végén olvasson fel bárki a költőtől, ha kedve van hozzá, mert Ady – aki 136 éve ekkor, november végén született – mindenkié.

A Fészek klub tele, születésnapi a virrasztás. Szék nyikorog, vaku kattan. A Medve Társulat kultikus vállalkozására középkorú asszonyok jöttek el lányaikkal, ősz férfiak simogatják feleségük kezét. Kevesebb a fiatal. Mert Ady nem elég „kúl”, nem elég mai?

Fejkendős nénit tolnak be kerekesszéken, ölében parányi kosár. Nem bóbiskol, feszülten figyel, mert már kesereg, sír Sárközi Dávid hegedűje, Csuja Imre, Győrfi Anna színészek egy régi, vad, magyar táltost idéznek, aki hat ujjal született.

Hajnalig szól a vers, koccintanak rá jó borral, amiből Adynál négy-öt palacknál zárult a napi penzum. Anno a hitelfüzetében napi négy doboz Király cigaretta mellett unikumként Ágnes víz is szerepelt és bor, de az doszt.

Nem csoda, hogy a költő magas lángon égett, csak így tudta kibírni, hogy magyarnak született: „Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy fél percnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.”

---

Ady igenis korszerű, mondják jó ismerői: tudósok, költők, az irodalom szerelmesei. Koptatott, közhelyes a szó, de vajon igaz-e?

Manapság Nagyvárad megint nem keletre, hanem nyugatra fekszik Magyarországtól, Párizs messzebb van, mint valaha. Kácsor Zsolt újságíró fogalmaz így egy másik helyszínen, a Politikatörténeti Intézet konferenciáján. Épp levelét olvassa fel, amelyet „kollégájának, Ady szerkesztő úrnak” írt: „A maga imádott és átkozott Magyarországa végre esélyt kapott az Európai Uniótól, de ezt az esélyt, mint valami zsetont, folyton megjátssza ruletten, s reménykedik benne, hogy ha szerencséje lesz, kijön a piros. Ezer éve már, hogy általában nem jön ki a piros. De sebaj. Ha vesztünk, úgyse mi vagyunk a hibásak, hanem az idegenszívű rulettgolyó.”

Tapsot kap. Keserű sóhajokat.

Mögötte Ady fotója a falon. Tetszene a költőnek, ha látná. Hiszen maga is gyakran segített saját kultuszának terjesztésében. Szívesen fotózkodott, és ugrott bele páros lábbal, lázas hévvel a közéleti csatákba.

És mi lett az emlékével? A jobboldal Petőfit állította elé, a baloldal meg József Attilát. Az irodalomtudós Gintli Tibor szerint manapság nem áll túl jól Ady szénája. A szocializmus idején forradalmi költészetét favorizálták. Ez üt most vissza.

Idézetek lógnak a falon. Hazaféltő indulatok a múlt század elejéről: „Ha kultúrember végignéz egy magyar választási harcot, bizonyosan fölfordul a gyomra. Egy-egy választás arra vall, hogy annyi képességünk sincs a modern parlamentáris élethez, mint a boxereknek. Minden magyar választás az intelligencia és az érettség csődje. Maguk a politikus urak akarják és csinálják, hogy így legyen. Mondta-e vagy nem egy Habsburgi főherceg, de igaz: Magyarországot csak korrupcióval lehet kormányozni."

---

Ha a mai újságok publicisztika rovatai közzétennék az Ady-írásokat, senkinek nem tűnne fel, hogy száz évvel ezelőtt íródtak. Ezt Ferencz Győző költő, irodalomtörténész állítja. Szerinte a költő már 1899-ben fellépett az antiszemitizmus ellen, és három évvel később írta ezeket a Facebookon reneszánszukat élő sorokat: „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra. Látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? (..) Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.”

Radnóti Sándor esztéta emlékeztet rá: Ady 1908-ban látta a háború közeledését, 1912-ben figyelmeztetett arra, hogy Erdélyt elveszíthetjük. Zseni volt. Publicisztikájába összegyűjtött gondolatait később belekiabálta a verseibe is.

Ferencz Győző úgy látja, Ady radikális demokrata volt, bár ő inkább internacionalistának, liberális anarchistának vallotta magát. Agárdi Péter irodalomtörténész szerint egyszerre élte át a nyugatosodás élményét és a nyugatosodás meghaladásának szükségességét. Radnóti pedig a mának üzen: a nyugatosságnak nincs a mai Magyarországon alternatívája, az egyre jobban kiüresedő nacionalizmus nem az.

Hogy mit írt erről az „érintett”? „A nacionalizmus: dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokan kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. (...) Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.”

--

Vajon igaza van Kemény István költőnek: Ady kultuszának negyedszázada vége?

Gintli Tibor revíziót sürget az iskolákban, bátorítaná Ady verseinek szelektálását. Azt mondja, a nagyszerűek mellett néhány Ady-vers összefércelt megoldásokat tartalmaz. Arató László magyartanár szerint éppen két mai költő: Kemény és Térey János munkássága mutatja, hogy Ady hatása mennyire erős máig is.

Ők hárítanak: Térey köszöni szépen, nem akar reinkarnáció lenni. Ám siratja a Debrecenben nemrégiben lebontott, Adyt ismerő házakat, és – mint mondja – ő is a költőtárs cívis konzervativizmusát folytatja.

Kovács András Ferenc büszke arra, hogy ő is partiumi, akár Ady. Azt mondja, Ady ma is egy megszólalási mód. Egy kurucos indulat.
De miért Ady? Miért most?

Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója úgy véli, a költő a nemzeti önreflexió alapja lehet.

Ha egyáltalán meg akarjuk hallani, mit mond Ady.