A zérók útra kelnek

„Újságírókám, érzem, hogy megbuktatlak” – mondta. Ugyanis – a Százados úti Nyomdaipari Szakközépiskolában – ő volt a rajztanárom. Bár sohasem vágott meg, lássuk be, megtehette volna, készségtantárgyról volt szó.

Akkoriban én még csak szerettem volna az lenni, ami lettem, ő már az volt, ami lenni akart. „Talán Tót volt a 20. század második felében az Amszterdamtól keletre eső művészek között a legtüneményesebb festőtehetség” – írta róla Perneczky Géza az Új Művészet 2003. októberi számában.

– A diploma megszerzése után nagy rössel elkezdtem festeni, háromszáz-háromszázötven festmény maradt utánam a hatvanas évek második feléből. Azokból is szétszóródott több magyar múzeumba 1990 után csaknem száz, van a Nemzeti Galériában, a budapesti Ludwigban, a Kiscelliben és számos vidéki városban – summázza ezt a korszakot.

Húszas éveinek közepén Illyés Gyula lányának udvarolt. Egy rozoga vaságy uralta albérleti cselédszoba és a rózsadombi villa közt ingázva, heves érzelmi és egyéb kilengések hatására sodródott az informel (esetében talán lírai absztraktként meghatározható) festészet felé.

E műveit – sok más alkotással együtt – az öccse mentette ki a teljes vagyonelkobzás elől Tót óbudai, Kerék utcai „szövetkezeti” lakásából, nagyjából egy héttel azelőtt, hogy az ajtaját hivatalosan lepecsételték. Tudniillik a kor szokása szerint – „disszidálása” retorziójaként – azt is elvették Tót Endrétől.

De ott még nem tartunk. Jóval előtte történt például, hogy – egy esztendő után – kirúgták a Képzőművészeti Főiskoláról. Addig bírta – avagy bírták őt. Végül az Iparművészeti Főiskola murális szakán diplomázott, 1965-ben. Utána néhány évig tanított: a Május 1. úti, majd a Mártírok útjai iskolából oda kerülvén a Százados úti tizenkét évfolyamosban (általános és gimnázium, mellette s utána: nyomdaipari szakközépiskola) művészettörténetet és rajzot.

Művészi imázsának elidegeníthetetlen részei az örömök. Nagyon speciális örömök – ez a címe a munkásságát bemutató könyvnek, amely a debreceni MODEM-ben tavaly megrendezett, 1971 és 2011 között készült műveiből válogató kiállítására jelent meg. A MODEM előtt réztáblán, a járdába süllyesztve az alkotói érzés mondatba foglalása: „Örülök, hogy itt állhattam.” Budapesten is van ilyen, ugyanezzel a felirattal, az Artpool bejáratánál. És Kölnben is, a Museum Ludwig tetőteraszán, persze németül, a kortárs modern művészet más emblematikus alkotóinak egy-egy alkotása, így Henry Moore egyik szobra mellett.

Kétségtelen, örömei nagyon speciálisak – kiváltképp azok voltak, amikor megörökítésükbe belekezdett, a hetvenes évek elején. Például a városligeti Lenin-szobor talapzatának támaszkodva arról számolt be: „Örülök, ha melletted állhatok.” S hogy ez nem pusztán fellángolás volt, arról egy másik műve tanúskodik, egy Lenin-fotó mellé a sajátja – a sokszor látható nevetős kép – applikálva, alattuk pedig: „Te vagy az, aki boldoggá tett engem.” Akiben nincs kellő humorérzék, irónia és önirónia, aligha érti.

Az itthon akkor még szinte néven sem nevezett konceptuális művészet számos ágát kezdte művelni a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: akciózott, plakátozott, eszközei közé tartozott a fotó mellett a film, a fénymásolat, a távirat, a levél, az írógép, különös tekintettel a perjelekre és a nullákra. John Lennonnak és Yoko Onónak is írt levelet, egyet-egyet mindkettejüknek – volt képe hozzá, hiszen az volt maga a kép. Tele nullával, vagy inkább azt formázó kis o betűkkel. Mintha valaki csak úgy leülne pötyögtetni valamit, apró tévedésekkel, s véletlenül időnként összekeverné a nekik szánt leveleket, például Ono nevét áthúzva, és azt javítva, kézzel odaírva Johnét. S mindezt rendesen megcímezve az Egyesült Királyságba, mellékelve hangfelvételen a szövegkészítés „írógépzaját”.

A zéróhoz máig ragaszkodik. „Semmi sem semmi” – írta transzparensre, füzetpapírra, először még itthon, magyarul meg angolul. És a zérók évente egyszer útra kelnek. Harminchárom éve volt az első zero demo, hat résztvevővel Nyugat-Berlinben, később másutt is, Kasselben, Londonban, egyre több emberrel. A minap az Andrássy úton vonultak, annyian, hogy engedélyezték nekik az úttest egyik sávját is.

A perjelek pedig esőszimbólumokká lettek. Ötvenszázalékos, százszázalékos, belső esőkéi, ilyenekéi. Első önálló külföldi tárlatán, 1975-ben, a jeruzsálemi Israel Múzeumban is szerepeltek ezek és hasonlók. Mivel akkor Magyarország nem állt diplomáciai kapcsolatban Izraellel, Tót előbb Belgrádba küldte azokat, s onnan repültek tovább. De azelőtt és azután is eljutottak sokfelé alkotásai: Párizsba, Londonba, az NSZK-ba, híres kiállítóhelyekre, galériákba.

– Roppant elszigetelt voltam Budapesten a konceptuális művészettel, viszont jött a mail art. A postát felfedeztem mint médiumot. Kitűnő kapcsolatban voltam a nagyvilággal, nemcsak a Nyugattal, a lengyelekkel, csehekkel is – összegzi azokat az esztendőket.

Magyarországra is címzett ilyen küldeményeket. Éppenséggel egy „vízszintes” zéró alakú borítékot egy budafoki lánynak. Herta soproni német családból származik, ott adta be útlevélkérelmét, amikor Tót Endre Nyugat-Berlinbe utazott.

– A hetvenes évek végén csoda történt. Nyugat-Berlinbe egyéves DAAD-ösztöndíjat kínáltak. Ez a legnevesebb az egész világon. Na, pont a meghívás miatt figyeltek fel rám az illetékesek: másfél évig nem kaptam kiutazási engedélyt – emlékszik.

A többszöri elutasítás miatt zúgolódni kezdtek meghívói, s a Reuters hírügynökségen keresztül közhírré tették. Ez már kínos volt idehaza, szinte azonnal léptek.

– Reggel fél hétkor csöngött óbudai lakásomon a telefon, a belügyből jelentkezett a miniszterhelyettes, kérte, másnap menjek be hozzá. Visszaaludtam, és amikor felébredtem, azt hittem, álmodtam az egészet. De nem. Erősködött, hogy egy évnél hosszabb időt is tud adni, és kaptam egyből másfél évre engedélyt. Viszont ehhez be kellett nyújtanom egy újabb egy útlevélkérelmet. Ezzel nyilvánvalóan azt a látszatot akarták kelteni, hogy nem ötszöri fellebbezésre kapom meg az útlevelet, hanem azonnal. Biztosított róla, hogy mindjárt az „első” próbálkozásra sikerülni fog. Javasolta, rögtön szaladjak le a közeli, Tanács körúti Ibusz-irodába. Ott beadtam a nyomtatványt. Másnap már hozta a postás az útlevelemet.

Tót Endre önmaga megnyugtatására – hogy legyen lehetősége visszatérni – még időben felkereste a nyugat-berlini konzulátust hosszabbításért. Meglepetésére – megadták. A három esztendő leteltével azonban már hazatérést megtagadónak számított.
Két lány apja. A nagyobbik negyvennégy éves. A kisebbik harmincnyolc, Lodzban fogant, egy kiállítás idején. Lengyel édesanyja kilenc hónap múltán táviratban értesítette az apát, gyereke született. A gyerek huszonhét éves volt, amikor először találkoztak, 1982-ben, Nyugat-Berlinben, ahova emigrált anya és lánya.

Tót Endre akkor már Kölnben élt, Hertával, odakint összeházasodtak. Ha Herta nem megy utána, ő hazajött volna miatta. Később is gondolt a visszatérésre, de Herta nem akarta, ő pedig nélküle nem mozdult volna sosem. Herta viszont mozdult: néhány esztendeje kilépett a kapcsolatból: „Eddig érted éltem, ezután magamért fogok élni.”

Tót Endre Kölnben lakik, harminchárom éve ugyanabban a bérlakásban. Mostanában mind többször jár haza. Van Budapesten is lakása. Nem, nem a Kerék utcában.