A szovjethatalom fekete macskája
Szilánkosra tört körülöttünk, velünk, bennünk a huszadik század: háborúk, forradalmak, lakosságcserék, kényszerkitelepítések, zűrzavar, mélyen fészkelő ingerültségek. Harmonikusan folydogáló, zavartalanul végigmesélt, generációk egymásra épülését méltató, arányos családregényt aligha lehetett írni róla/benne. Meg kellett nyitni korunk hőseit és tereiket a hullámzás, a sodrás előtt.
Egyenes vonalú történetmesélés helyett itt mozaikos a szerkesztés: a nagyszülők történetét az unokáé folytatja. A históriák egymást írják felül, minden epizód új fénytörést, újjáfogalmazandó képet kínál. A „tűzdelt” szöveg ismét felnyitja a korábban befejezettnek látott szerkezeteket. („Mi lehet több az elmúlt időnél?” – kérdi a szerző.) A „talált” szövegek új és újabb időkapszulákként (levelek, feljegyzések, a KGB-archívum dokumentumai stb.) működnek, új távlatba helyezik az eddigieket.
Jakov Oszeckij (1890–1956) és Nora Oszeckaja (1943–) vagy száz évet él végig, megtapasztalja Kijev, Moszkva, Cseljabinszk, New York és más városok életét, kaszárnyák és lágerek, színházak és tudományos intézetek élményeit, túléli az első és a második világháborút, s mára túl van mindenféle interkontinentális kalandok és csapdák tapasztalatain. A nagy társadalmi kísérleten.
Krupszkaja óvodájában a fakirakósból sarlót és kalapácsot lehetett összeügyeskedni a gyermekkorú szovjet emberek számára. Hogy aztán tényleg erre vágyott-e a nép, arra nézve olvassanak Szolzsenyicint.
A Jakov által soha meg nem írt regény tehát most – más tollán – elkészült. Szól a fehér férfinak, a fekete nőnek, a nigériai kalóznak, a párizsi péknek, a Rio de Janeiró-i transzvesztitának, az öreg rabbinak. Mindnek. Nekünk is. Jól.
(Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája. Fordította Goretity József. Kiadta a Magvető.)
