A színészet megértése

Annak idején rögtön fölvették a legendás tanárpáros, Horvai István és Kapás Dezső osztályába. De – tudtommal – Ruszt Józsefnek volt némi szerepe abban, hogy bejutott.

Nemcsak „némi”. Horvaiék azt kérték a második rosta után: a végső fordulóra hozzak újabb monológokat. Addig „beértem” Tiborc panaszaival a Bánk bánból. Látja maga előtt, amint nem egészen tizennyolc évesen, a serdülőkor utolsó pattanásaival az arcomon próbálok vén jobbágy lenni? Visszatérve Debrecenbe – ahol építőipari technikumba jártam – megkérdeztem az iskolaorvostól, aki a Csokonai Színházban is dolgozott: nem tud-e valakit, akitől gyors segítséget kaphatnék. Ruszt Jóskához ajánlott be. Bár ő csak akkor ismert meg, legépelt nekem két monológot, egyiket a Hamletből, s egy teljes délelőtt foglalkozott velem. Felvettek. Az osztályban én voltam az egyetlen vidéki gyerek.

Osztálytársa volt – többek között – Egri Kati, Takács Katalin, Gálffi László. Könnyen beengedték maguk közé a „vidéki gyereket”?

Mi, így négyen, nagyon együttmozogtunk. Barátok lettünk, gyakran jártam föl hozzájuk. Takács Kati mamája fantasztikusan főzött, soha nem mulasztotta el megkérdezni: mit ennék? Egri Kati papája, Egri Pista bácsi a teázás szertartására tanított meg. Náluk ittam először Earl Grey teát – hetvenes évek elején még kuriózum volt. Gálffi Laciéknál komolyzenei lemezeket hallgattunk. Ott szerettem bele Mahler II. szimfóniájába. Alapvetően mégis a saját családom nevelte belém a kultúrát. Szüleim pedagógusok voltak a szabolcsi Ibrányban, apám színházat is alapított a helyieknek. Játszott is az előadásokban anyámmal együtt. Apai nagyapám előbb malomtulajdonos volt, majd mozit nyitott a falujában. Felmenőim a maguk idején és módján a kultúra közösségteremtői voltak – falusi, kisvárosi környezetben.

1975-ben a diplomával együtt kapott szerződést a Vígszínházhoz. Majd főszerepet Az ifjú Werther újabb szenvedéseiben. Találtam egy kritikát az előadásról. Nádas Péter írta: „Hegedűs D. Géza szép. Mozgása kifogástalan. Hangja tiszta és kellemes. Illanékonyan lágy és élesen kemény atmoszférákat tud teremteni. Tehetség. Az álla és a szája környékén azonban van valami diszharmonikus: ha tehetsége mélyülne, kitűnően el tudná csúfítani magát. Mondanám, akkor lesz igazi színész, ha már felcsúfult önmagához.” Nem gondolja, hogy Nádas érzékeny és tűpontos elemzésében voltaképp előre vetítette az ön színészi pályáját?

Nádas Péternek erre az írására csak évtizeddel később bukkantam rá. Ha ezt még ’75-ben olvasom, valószínűleg nem értettem volna, vagy talán megrémülök a „felcsúfulástól”. Ma már azt mondom: Nádas telibe talált engem. Ami egyedül az ő zsenialitása. Gondoljon csak bele: azóta eljátszottam vagy hetven szerepet, ám a kritikusoktól csupán két éve kaptam meg a legjobb férfialakítás díját egy „türannoszi” apa megformálásáért. Ez volt Helge kellően „felcsúfult” szerepe Az ünnepben. Különös, de pályám első nagy cezúrája szintén Nádas Péterrel kapcsolatos, amikor 1986-ban bemutattuk a Találkozás című darabját a Pesti Színházban.

Ön a fiút alakította benne – Ruttkai Éva partnereként. Aki akkor már nagybetegen játszott, utolsó előtti szerepe volt ez.

Valló Péter rendezte az előadást. Nádas végigülte a próbákat, de csak nagyon szemérmesen véleményezett. Próbák után sem tudtunk elszakadni egymástól, együtt ebédeltünk, átbeszélgettünk éjszakákat. Éva mindig velünk tartott, és soha, egy pillanatra nem engedett belelátnunk a betegségébe, fizikai, lelki küzdelmébe. Nádas akkor nyomta a kezembe Freud Pszichoanalízisét azzal: nem a szerepekhez segít majd, hanem az ember megértéséhez a szerepek mögött. Nem a játékhoz a színpadon, hanem a jelenléthez. Számomra ez nem pusztán egy darab próbafolyamata volt, hanem a színészet megértése.

Ez mit jelent?

A Találkozás próbáin tudatosult bennem: ez a mesterség akkor jut el igazán a művészetig, ha a színész a szabadság terepére érkezik. Magyarán: elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok. Egyszer csak képes lettem rálátni önmagamra, bevallani a hibáimat. Már nem akartam mindenáron „tökéletes lenni”, legyőztem ezt a „belső terrort”. Felszabadultam. Ami aztán utat adott a humornak, az iróniának, öniróniának is: mertem kinevettetni magam. Ezt a változást akkor nagyon jól „levette” Marton László igazgató, s onnantól már egyre több karakterisztikusabb, antihős figurát osztott rám. Lacival dolgoztam egyébként a legtöbbet.

Igaz, hogy egyszer megfordult a fejében: más hivatást keres?

Igaz. Tragédia történt a személyes életemben, persze akkoriban a színészettel is adódtak problémáim. De ez még a Találkozás előtt volt. Kitaláltam, inkább gyerekorvos leszek, jelentkezem az egyetemre. Aztán épp akkor hívtak a Radnóti Színpadra, Görgey Gábor Ünnepi ügyelet című darabjába – Pécsi Ildikó partnerének. És orvost kellett játszanom. Órákat vettem a gégészemtől, hogyan lehetek hiteles orvos a színpadon. Ez helyretette a belső kételyeimet: már nem akartam orvosira menni, megnyugodtam.

Soha nem is akart máshova szerződni a Vígszínháztól?

Miért is titkolnám: volt ilyen pillanat – a nyolcvanas évek legelején. Horvai István volt akkor a Víg igazgatója. Mint egykori osztályfőnökömmel, mindig őszintén beszélhettem vele. Bementem az irodájába, és elmondtam, hívtak máshova. Horvai kulcsra zárta az ajtót. Szenvedélyes ember volt, szinte kiabált velem: „Nem fognak más embert csinálni belőled!” Rendkívül mély mondat volt, örökre szíven talált. És egyszerre megértettem, mire is gondolt Várkonyi Zoltán, amikor szerződtetett: „Géza, érezze úgy, hogy a Vígszínház tagja.” Ha végignézem az elmúlt harmincnégy évemet – szerepeket, műfajokat, szerzőket, kollégákat, rendezőket –, sűrű háló szövődött körém a Szent István körúti színházban.

Nemegyszer nyilatkozta: vannak olyan szerepek, amelyek nagyon is próbára tették. Intellektuálisan, lelkileg. Közéjük sorolta Ibsen Nóráját, amelyben a korlátolt, önző férjet, Torvald Helmert alakította – Eszenyi Enikő mellett.

Mintha a Himaláját kellett volna megmásznom. Hogy megközelítettem a „hegycsúcsot”, abban a legnagyobb érdeme Marton László rendezőnek volt. Az ő szakmai kérlelhetetlenségének. Ha az ember szeret a partnerével dolgozni – mint én például Eszenyi Enikővel –, nyilván kölcsönösen segítenek egymásnak. De ebben a darabban olyan disszonáns a kapcsolat, olyan nagy a távolság férj és feleség között, hogy Enikővel nem tudtunk kapaszkodót nyújtani egymásnak. 2001 januárjában volt a bemutató. Karácsony előtt összpróbát tartott Marton Laci. Kudarcként éltem meg. Sehogy sem találtam bele Helmer Torvaldba. Otthon soha nem szoktam színházi gondjaimról beszélni: az ünnep alatt csak a tehetetlenséget éreztem, kínlódtam, elvonultam. Aztán Marton szilveszterkor is csinált egy összpróbát. És hirtelen megfogtam a szívét a szerepnek.

De mitől?

Ezt soha nem tudom. Ám azt igen: mindig egy adott pontnál „lokalizálom” magamban azt az érzetet, ahol megtalálom a figura jellemét. Ez afféle „belső egyensúlykeresés” a színészetben, s erre a pontra lehet támaszkodni. Horvai és Kapás tanár úr úgy nevelt bennünket: a főiskolán mindent meg kell tanulnunk a mesterségből, mert később már csak önmagunkra számíthatunk. Fontos az alkotói közeg, de a legvégén mindig egyedül van a színész.

Már beszélt – a „felcsúfulás” kapcsán – Helge szerepéről Az ünnepben. Túlzás nélkül állíthatom: csúcsalakítás volt. Nem véletlenül díjazták 2007-ben a kritikusok. Ugyanakkor azt is gondolom: a zsarnoki apa megformálásához a „diktátorférj” Helmer segítette hozzá.

Ez egészen biztos. Feltételezi egyik a másikat. A Nóra is cezúra volt, mint annak idején a Találkozás. A szerepek mindig visszahatnak a színészre. Elfelejtheti egy adott figura szövegét, gesztusait, de magát a lélektani és gondolkodásbeli részét nem. Az már az övé. A színész egész fejlődése út önmagához. Ahogy öregszik, ez az „én” egyre érdekesebb, gazdagabb lesz.

Hosszú évek óta rendez is, és már több színészgenerációt nevelt föl tanárként. Akár Várkonyi, Horvai vagy Marton. De ők színházat is igazgattak. Ön miért nem?

Nem készültem tanítani, rendezni. Nem én kerestem a helyzeteket, megtörténtek. Nincs „életprogramom”. Soha nem akartam semmi lenni. Mindig úgy adódott: lettem valami. És így jól érzem magam a bőrömben.