A sötétség kora

- Láthatatlan színházat rendezett a holokausztról: az előadás alatt szinte végig sötét van, a színészeket csak hallhatjuk. A végén képtelenség tapsolni. A közönség döbbenten ül.

– Számomra az alapkérdés az volt: egyáltalán a holokausztról lehet-e előadást csinálni? Abban biztos voltam, az érzelgős, teátrális hatások hamisak. Kaposvárott annak idején bemutattuk Rolf Hochhuth művét, A helytartót. Egyik jelenetében holokauszttúlélők visszaemlékezéseit olvasták fel a szereplők. Ilyen dokumentumokat gyűjtöttünk, válogattunk most is, és főleg ezekből írtam a darabot. De mindannyian éreztük, hogy eljátszhatatlanok ezek a szörnyű emlékek, vallomások. Ezért találtam ki a sötétet: elveszek a szereplőimtől minden színészi eszközt, csak a hangjuk és a szöveg marad. Nem tudtuk, elvisel-e másfél órányi sötétséget a közönség. Ám a nézők intenzívebben figyelnek. Minden szó érzékenyebben érinti így őket. Azért az előadások előtt mindig elmondjuk: ha valaki rosszul van, jelezze. Egyszer kellett kikísérnünk valakit a teremből.

- Előadásával kapcsolatban egy internetes fórumon valaki mégis megjegyezte: „Már a vízcsapból is a holokauszt folyik. Miért kell állandóan ezzel foglalkozni? Van más bajunk is.”

– Az egyik legnagyobb bajunk éppen az, hogy nem vagyunk képesek szembenézni a múltunkkal. A holokauszt a legsúlyosabb történelmi tragédiánk, következményei máig kihatnak mindnyájunk sorsára. Lehet azt hazudni, hogy az egész csakis a nácik bűne volt. Csakhogy a borzalomban szinte mindenki közreműködött. Az akkori magyar társadalom többsége némán, közönyösen vagy kárörvendően asszisztált a deportálásokhoz. Sokan feltehetnék maguknak a kérdést: a saját nagyszülei, felmenői mit tettek azokban az időkben? Nyilván az egyén felelőssége mindig jóval korlátozottabb, mint a politikai vezetőké. De ettől még igaz: rajtunk is múlik, ami az országban történik.

- Sok korabeli zsidó vicc is elhangzik az előadásban, mintha ezzel is jeleznék: a gyűlölet mindig a szavakkal kezdődik. Aktuális üzenet.

– Valóban egyre immúnisabbá válunk a gyűlöletkeltéssel szemben. Hozzászokunk a verbális erőszakhoz. Tíz éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy képviselő a vérvádat emlegesse a parlamentben, vagy a zsidók összeírását javasolja. Már enyhébb dolgok is kiverték a biztosítékot. Ma ott tartunk, hogy egy napilap főmunkatársa – nem vagyok hajlandó a nevét kimondani – szinte felszólít a cigányság megsemmisítésére. És az ügyészség ezt nem tekinti bűncselekménynek.

- Ez is bizonyítja, hogy a kirekesztés kultúrája erősödik a közéletben. Példa rá az is: a kormány köztestületté minősített és akadémiai rangra emelt egy jobboldali civil kört, a Magyar Művészeti Akadémiát. Többmilliárdos támogatást és irányító szerepet kaptak a hazai kultúrpolitikában. Az MMA elnöke, Fekete György megkérdőjelezte Konrád György magyarságát, s kijelentette: csak az lehet a tagjuk, aki kellő nemzettudattal rendelkezik.

– Mindez annyira irracionális, hogy vitázni sem érdemes róla. Egyetlen válasz lehetséges: az elutasítás. Ez a hiteles emberi és művészi gesztus. Aki ilyen szervezetbe belép, számoljon el a saját lelkiismeretével. De az is, aki úgy bírálja őket, hogy közben pályázik a támogatásukra. Ő sem hivatkozhat arra: nem tudta, miféle szellemiséget képvisel az MMA. Különben a jobboldali kultúrnyomulás minden szakmaiságot nélkülöz. Az egész mögött inkább sértett embereket és félresikerült karriereket látok.

- Orbán Viktor miniszterelnöki megbízottja, Kerényi Imre színházi rendező hangoztatta is: „A balliberális oldalnak meg kell barátkoznia azzal, hogy most nekik jön a hét szűk esztendő.”

– A jobboldal „megmondói” úgy tesznek, mintha nekik nem lett volna komoly szerepük abban, hogy az ország idáig jutott. Kerényi önmagát annullálja. Egyébként nem is vele van a gond. Leginkább azzal, aki Kerényi Imrét és a hozzá hasonló színvonalú embereket kultúrpolitikai vezető pozícióba emelte. Efféle ideológiai hadjáratokat diktatórikus rezsimek indítanak. A kommunizmusban a párt például meghatározta, ki a „haladó szellemiségű” értelmiségi, és ki nem. De még ennek a nonszensz osztályozásnak is világosabb volt a tartalma, mint a mostani homályos magyarkodásnak. Hogy ki a jó magyar, és ki képviseli a nemzeti értéket.

- L. Simon László kulturális államtitkár „útbaigazítást” adott ezzel kapcsolatban. Nemrég a Heti Válasznak elmondta: azért is nevezték ki Vidnyánszky Attilát a Nemzeti Színház élére, mert az ő világnézete közelebb áll a nemzeti kormányhoz, és Az ember tragédiáját is kormánybarátibb szellemiségben rendezi majd meg, mint Alföldi Róbert. Idézem az államtitkárt: „Különbség van abban, ha valaki az Úr és Lucifer viszonyát egyenrangú felek harcaként mutatja be, vagy Lucifer fölé helyezi az Urat. Vidnyánszky Attilánál a világnak van normális, elrendelt működése és kerete. Ez pedig lényeges szemléletbeli különbség, még akkor is, ha Alföldié is kitűnő, izgalmas rendezés.”

– Ma Magyarországon mindent el lehet intézni hatalommal: tönkretenni szellemi közösségeket, kivéreztetni fővárosi színházakat. De már sokszor bebizonyosodott: ahová a politika benyomul, ott a művészetnek vége. Átéltem ezt a kaposvári színházi műhely felszámolásakor is. Ha a kulturális államtitkár azt gondolja, beleszólhat abba is, hogyan kell rendezni a Nemzetiben, akkor ott vége a művészetnek. Visszatérünk a hetvenes évekhez, amikor szigorú pártideológia alapján irányították a Nemzetit. A színigazgatók kinevezéséről folytatott jelenlegi vita sem szól másról, mint hogy a pályáztatások megszüntetésével semmi ne korlátozza tovább a politikát. Teljhatalommal dönthessenek a színházakról, ahogyan a kádári diktatúrában is. Hozzátenném, a nyolcvanas évektől már nem volt akkora politikai nyomás a kulturális életben, mint ma. A felpuhuló Kádár-éra nómenklatúrája tisztelte az alkotótehetséget, a szakértelmet, s kiegyezést keresett a korszak vezető művészeivel, értelmiségiekkel. Már nem bizonygatták folyton, hogy különbek vagyunk a Nyugatnál. Hogy Európa tőlünk fog tanulni. A mostani hatalom türelmetlen és gátlástalan: a kultúrát is – ha érdekli egyáltalán – hadi terepnek tekinti, amelyet meg kell szállni, el kell foglalni. A vállalkozás úgyszólván reménytelen. Pártokat, kormányokat le lehet váltani, ám a kultúrát soha.