A siker lágy, szőke és nagy

Az operettszínház új előadása, a Shakespeare ötletéből írt Szentivánéji álom egy fontos gyakorlatelméleti kérdés körül forog: vajon komolyan gondolják az alkotók, vagy viccelnek? Ha komolyan gondolják, akkor mondanivalóm végére értem. Ha viccnek szánták, akkor folytatom.

2008. december 28., 20:45

A Szentivánéji álom műfaja worldmusical, magyarítva: világzenei musical, és így került bele minden a raptől és a magyar népdalutánérzéstől kezdve a klezmeren és a cigányzenén át a klasszikus amerikai filmbetétdalig. Az előadás alkalmanként olyan, mint egy brazil szappanopera, néha meg a West Side Storyt és a hetvenes–nyolcvanas évek rockoperáit idézi. Viszont a színpadot nézve a húszas évek Szovjetoroszországának hurráoptimizmusát véltem érezni: a középütt elhelyezett tárgyak talán a konstruktivista művészetre utalnak, a kétoldalt álló villamos vezetékkel együtt meg azt a reményt keltik, hogy a villamosítás és a szovjethatalom meghozza a kommunizmust – vagy ha azt nem, hát a sikert. Ráadásul a színpadon ott a csillagkapu, amelyen tévésorozatbeli hőseink különb és különbféle korokba előre-hátra utazgatnak. A csillagkapu egyik oldala azonban stilizált kulacs, a másik oldalán pedig roncstelep látható.

A Szentivánéji álom tehát tréfás világnézeti és zenei musical, azaz hatalmas és globális idézetgyűjtemény, azaz posztmodern zenés színpadi mű, azaz bolyongani való rengeteg, amely azonban rengeteg: sok. Szerintem sok az idézetből, sok, mert emiatt a darabban az egyetlen szilárd pont a szerelmi szál, ami lehetetlenség. Én legalábbis még nem láttam egy darabban szilárd pontot, amely csöpög. Viszont láttam egy impresszionáló musicalt. És láttam a sikert. Lágy volt, szőke és nagy.

Életének kilencvenedik évében elhunyt Mécs Károly Kossuth-nagydíjas, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a nemzet művésze, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.