A régimódi álmodozó

- Kicsit különös, hogy egy mélyen baloldali család három nemzedékének történetéről szóló filmet a jobboldal finanszírozott. A harmincmillió eurós mozi producere ugyanis az ifjabb Berlusconi, Pier Silvio volt.

– Az cinikus válasz az lenne: a pénznek nincs politikai hovatartozása. De én nem szeretem az efféle nyegleségeket, hiszen manapság már nem is köszönnek egymásnak a különböző világnézetű emberek. Szerintem meg lennie kellene bennünk annyi józanságnak, hogy megbékéljünk, együtt tudjunk élni a másként gondolkodókkal! A gyors és felületes ítélkezések megmérgezik a társadalmat. A kapcsolatokat, a közéletet.

- Többen is azt mondták: a Baaría – momumentális történelmi eposz.

– Aki ezt gondolja, félreérti a filmet. Mert sokkal inkább komédia emberi és politikai vereségekről, drámai pillanatokkal és erős iróniával. A magán- és a közélet egyensúlyára törekedtem. A múltban a morális értékek sokkal jobban áthatották az emberek életét, akár a privát, akár a közszférában. Egyébként hosszú ideig haboztam, egyáltalán belevágjak-e a film elkészítésébe.

- Miért volt bizonytalan?

– Huszonhét esztendős voltam, amikor Szicíliából eljöttem. Amit addig ott tanultam, láttam, az határozta meg az utamat. De egyszerűen nem gondoltam, hogy ilyesféle összegzésre képes leszek hatvanéves korom előtt. Persze nem az volt a célom, hogy a szülőföldemről csináljak filmet. Nevetéseket, könnyeket, arcokat hoztam onnan magammal, azok álltak össze bennem képekké, történetekké. Hasonlóan, mint amikor a Cinema Paradisót készítettem. Bár barátaim szerint már kevésbé vagyok teátrális, sőt „némi bölcsességre” is szert tettem. Talán ebből fakad az irónia. Mindenesetre amennyire közeliek bennem a gyerekkori élmények, most annyira sikerült eltávolodnom tőlük. Egyszer azt mondta Sciascia, a nagy szicíliai író és politikus: „Szicíliaiak vagyunk – nagy nehézségek árán.”

- Ez mit jelent saját magára nézve?

– A különbözőségünket éppúgy, mint az asszimilálódás utáni vágyat. Még ma is úgy érzem, mintha egyszerre két világban élnék: az allegóriák, a mesék földjén és a valóságban. A szicíliaiak valamiképpen mind a mai napig Itália „négerei”. A művészeti örökség, a turizmus, a gasztronómia kapcsán büszkélkednek velünk. De azonnal miránk mutogatnak, amikor az illegális munkavállalásról, a maffiaügyekről, a bűnözésről esik szó.

- Egyébként mennyiben valóságos a filmbeli három nemzedék története?

– A Cinema Paradiso a valóság elemeire épülő fantáziajáték volt. A Baaría valós történet mesés elemekkel. Nagyon személyes, még ha nem is konkrétan a saját családom történetét dolgoztam fel, de mindenképpen meghatározóak benne a régi élményeim. Például Cicco nagyapám analfabéta tehénpásztor volt, aki fejből tudta az Isteni színjáték és Az őrjöngő Orlando jelentős részét. Esténként a szomszédok társaságában szavalt, anekdotázott, mi, gyerekek tátott szájjal hallgattuk. Apám megrögzött idealista volt. Anyámnak valóságos lovagi költeményeket írt, s mindig őt kérték fel szónoknak politikai gyűléseken. Meggyőződéses kommunistaként a Duce első látogatásakor Palermóban röpiratokat osztogatott. Apámnak fontos volt a politika: mélyen hitt abban, hogy az emberek életkörülményein csak a politika révén lehet javítani. A politika nekem is valami hasonlót jelent, mint annak idején a felmenőimnek jelentett.

- Mit?

– Az igazán soha meg nem valósítható ideák szintjén önfeláldozást. Közösségi felelősséget. Azt, hogy ne féljünk megvédeni egy eszmét. De méltóságot, bátor és tisztességes helytállást, adott esetben a veszíteni tudás művészetét is. Apámtól nemcsak azt tanultam meg, hogyan kell a villát fogni vagy az asztalnál ülni, hanem azt is: az élet a „kapcsolódás művészete” más emberekkel, szokásokkal, hitekkel. Hogy a történelmet nagy emberek formálják, de a kisemberek viszik a vállukon.

- Egyszer azt nyilatkozta: egy rendező így vagy úgy, de álmokat árul.

– Ez így van. És hinnünk kell abban, hogy mindaz a munka, veríték, szenvedély, érzelem, amit beleteszünk egy filmbe, utat talál az emberek szívéhez. Régimódi álmodozó vagyok: csak arról tudok mesélni, amiben mélyen érintve vagyok. Annak idején Bagheria legszegényebb negyedében laktunk. Amikor anyámat elvittem a forgatásra, az emlékeim által rekonstruált házba, szinte leesett az álla: mindent a „helyén” talált – egy széket kivéve. Ez olyan volt, mint egy égi jel: nem hiába dolgoztam. A filmet magamban édesanyámnak és a lányomnak ajánlottam. Ők a legfontosabbak számomra. Amúgy a legszebb kritikát atyai jó barátomtól, Ennio Morriconétól kaptam: utoljára a Volt egyszer egy Amerika érintette meg érzelmileg annyira, mint most a Baaría. Igaz, az ő zenéje nélkül elképzelni sem tudtam volna a filmet.

Giuseppe Tornatore 1956-ban született. Filmjei: A hírhedt nápolyi (1986), Cinema Paradiso (1988), Mindenki jól van (1990), Puszta formalitás (1994), A csillagos ember (1995), Az óceánjáró zongorista legendája (1998), Maléna (2000), Az ismeretlen (2006). Fontosabb díjai: Oscar-díj – a legjobb külföldi film (1989), Cannes – az ökumenikus zsűri díja (1990), velencei filmfesztivál – a zsűri nagydíja (1995), Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál – legjobb rendező (2007).