A professzor ugróiskolája

Az életútinterjú sokszor kiegyenesíti a tétova kacskaringókat, elkerüli a zsákutcákat, sugárutat csinál az ösvényből, benne a tisztelet rendre előzi a kíváncsiságot. A napló természeténél fogva közelebb van a riporthoz, órája jelenidejű. Ezért konfliktusosabb, többértelmű, drámaibb. Valami éppen most történik velünk, amire éppen most így reagálunk. Az emlékirat vagy az életútinterjú viszont maga a visszapillantó epika, amikor az eseményeken túl már ismerjük a történtek következményeit is. Ez a kötet is gondos, archív leltár, de nem dráma, nem sors. (Pláne nem Sors!)

Pedig hosszú ugróiskolát lábalt végig az aradi kisgyerekből lett történész a parlament elnöki székéig. A bizonytalan karrierű pártonkívüliből az egyetemi katedráig, ellenszélben az akadémikusságig vitte. A „darutollas marxizmus” kritikájától a lakitelki sátorig vagy épp a nem makulátlan emlékű, gyilkosságtól foltos Jurta Színházig. S jutott végül Antall József, Csurka István, Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Torgyán József mellé. Az első szabad választás után kellett eldöntenie, merre tovább: tudomány és egyetem, vagy közhatalom és politika? Ha Gönczé és a szabad demokratáké a köztársasági elnök széke, a T. Ház elnöke csak MDF-es lehet, és mert az ugyancsak esélyes Sólyom Lászlót az Alkotmánybíróság élére szánták, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain edzett Szabad György (1924–2015) jó választásnak tűnt.

És nem tagadta meg történész-levéltáros önmagát. Mint ebben az interjúban mondta: eltesz minden névtelen levelet, rágalmazó feljelentést is, mert csak így kerek a kor képe, a nagy változások és a kicsinyes fenyegetőzések dokumentumai adják ki a valódit meg az igazat. Ma már ki emlékszik?

(Szabad György: Aradtól az Országgyűlésig. Pavlovits Miklós interjúja 1991–1992. Magvető. Tények és tanúk sorozat.)