A porszívós nő meghajol

Van némi más jele is a hanyatlásnak. Amikor – vagy harminc évvel ezelőtt – elkezdtem a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválra járni – akkoriban még az ajtónállók is szmokingban szobroztak. Az ember ránézésre látta: nem akárhol jár. Nem akármikor.

Igaz, amikor aztán túlszaporodtak az estélyi öltözetek, megjelentek a komikus vonások is. Jegyszedő úr robogón, bukósisakban és szmokingban repesztve a palota felé – biz furcsa látvány volt. S nem egyedi.

Mára a flanc oda. Talán túlságosan is. Az őszülő szőrökkel borított lábszárú, rövidnadrágos filmkritikust alighanem kinézték volna a Cannes Classic (máshol írok majd róla) idejében a nézőtérről, vagy az ifjú hölgyet, akit bárminek lehet nézni, csak dezodorreklámnak nem, és ezt szél ellenében is ki lehet találni róla.

Mondhatnám hát, hogy fesztelenebb lett a fesztivál ez alatt a harminc esztendő alatt? Némileg. A pöf és fesz eltűnt, több a megértés és a játék. A ma reggeli sajtóvetítés előtt láttuk a példáját.

Nagyon magas itt a színpad, az ember rajta arasznyi. A vetítés kezdete előtti csendes percekben feltűnik egy nő jobboldalt, kikukucskál a függöny mögül. Műsoron kívüli a jelenség, efféle itt nem szokott megesni, a sajtóhiénák fészkelődnek: valami készül. Aztán a nő elindul a színpad közepére. Hosszú zsinóron húz maga után egy valamit. Egy porszívót. Kicsit zavarban van ennyi ember előtt. De bekapcsolja. A nézőtéren kitör a taps.

Tapsol a Variety, a Die Welt, a The Times, a La Repubblica, a Nice Matin, a Filmvilág, a 168 Óra, a Screen International, a Metro. A nő megtorpan a porszívózás közben. Aztán meghajol. Nekünk. (Játék.) Ott, ahol világsztárok szoktak meghajolni, s most ő! A „világsajtó” előtt. Talán mindig is erről álmodott.

És mi megértjük. Zúg a taps. A porszívó már nem. Indul a vetítés.