A nyomorultak

Essünk túl a nehezén: ezt a művet is sújtja-nyújtja a mostanában megújuló divat, a krónikus elefántiázis. Hosszú a film. A dalban elbeszélt történet persze természete szerint terjedelmesebb, mint ha pusztán prózában szólna. A műfaj maga is redundáns.

A romantika szélre húzott és egyszerűsítő kliséi szerint az efféle, e korban készült történetekben a jó meg a rossz küzdelme szabja meg az események dramaturgiáját. A musical azokat a szálakat erősítette az eredeti Victor Hugo-regény históriáiban, amelyek nem korlátozódtak csupán a „jó ember” meg a „rossz ember” összecsapására, hanem a törvény és az erkölcs nevében küzdőkké emelik a hősöket: Jean Valjeant, az exfegyencet és Javert, az őt üldöző rendőrtisztviselőt. Ők tehát nemcsak magukért küzdenek, hanem az általuk, sorsukban, bennük megtestesített ideákért. Ami a romantikus flikflakk benne: hogy a szeretet, az erkölcs képviselője egy volt „bűnöző” (a történet ismeretében tegyük idézőjelbe!), és a törvény képviselője is rendhagyó sorsú, hisz – mint maga mondja – „a csatornából” jött. Vagyis a figurák eszményítő, „ideahordozó” képessége egyáltalán nem magától értetődő. Sőt! Viszont vonzzák, ellenpólusként „feltételezik”, tartják egymást. Az egyik halála után pusztul a másik is. Ki szelíden, ki erőszakosan.

A legütősebbek a forradalmi képsorok, cselekményben is, zenében is. Általában azonban megjegyezhetjük: a színpadon már sikeres musical a vásznon tán több intimitást, visszafogottságot kívánt volna. Túl sok a széles gesztus, a kimeresztett szem, a manduláig tátott torok. Bravúrosak viszont az egymásnak felelgető, kettős-hármas fonódású énekek, ezek valódi drámai légkört, igazi dialógust teremtenek.

(Rendezte Tom Hooper, játssza Hugh Jackman, Russel Crowe, Anne Hathaway és sokan mások.)

Bölcs István