A nő

Az ántivilágban ha ment az utcán valaki, és magában beszélt, elkönyvelték a falu bolondjának. Ma ugyanez normális: az információs társadalom kütyüs polgára – működés közben. Még nincs összeépítve az ember és a gép, de már haladunk affelé.

Ebben a racionális-technikás világban mi helyük marad az érzelmeknek? Kevés. A legintimebb gondolataink formába öntését is másra bízzuk: férfi főhősünk profi, konfekcionált szerelmes és bensőséges leveleket írogat munkahelyén szakmányban, miközben maga kezd belülről kiszáradni. Este otthon csak a számítógépes játék várja.

Volt ugyan felesége, de elváltak nagy bizonytalanul, mert az asszony úgy találta, a férj virtuálisan vezérelt, szingli természet. Bezárkózó. Szükségeltetne mellé egy embertárs protézis: valaki, aki „hozzáidomul”. Az okostelefonok, mesterséges intelligenciák korában már létrehozható a „ránk szabott” hozzátartozó: ezúttal Samantha, az ideális társ. Teste nincs, de szelleme, kedélye, sőt vágyai is vannak. Mindez csak szóban képes megjelenni, de e nem távoli utópiában, ebben az érzelmes jövőutazásban mégis boldoggá tudja tenni hősünket, Theodore-t, az istenadtát. Samantha: egy tanuló és önfejlesztő program. Válaszol és kérdez.

Hogy főszereplőnk egy számítógéppel él boldog viszonyban, akkoriban már nem kelt feltűnést. Az intuitív kapcsolatok korszakában járunk. A szerelmi bonyodalmat az adja, amikor az ember–gép-együttélés próbájára sor kerül. Amikor az igen nagy kapacitású, szuperintelligens Samantháról kiderül, hogy egyidejűleg több mint nyolcezer emberrel kommunikál, és gyöngéd viszonyt sző 641 hímneművel. Ez ledöfi hősünket. Féltékeny lehet az ember egyre, kettőre, tizenkettőre, de hatszáz fölött már nem szerelmi viszonyról beszélünk, hanem futószalagszerű tömegtermelésről.

Mindezzel együtt ez az utóbbi időkben az általam látott művek közül a legszokatlanabb, leginkább továbbgondolásra ingerlő. Mindenkinek szívesen ajánlom.

(Rendezte: Spike Jonze, játssza: Joaquin Phoenix, a hang: Scarlett Johansson.)

Bölcs István