A műkincsmentő osztag

- Hogyan találtak rá a történetre?

George Clooney: Grant érdeme. Egy reptéri könyvesboltban akadt rá Richard Edsel könyvére.

Grant Heslov: És úgy voltam vele: ha időm engedi, belelapozok. Akkoriban forgattuk A hatalom árnyékábant, és azzal volt tele a fejem. De később elolvastam Edsel kötetét. Aztán amikor George-dzsal tervezni kezdtük a következő közös munkánkat, eszembe jutott ez a sztori, és odaadtam neki a könyvet.

G. C.: Ilyen könnyen még nem álltam rá semmire. És ilyen gyorsan még sosem hoztunk össze filmet: az a két év rekord volt.

– Producerei a filmnek, és közösen írták a forgatókönyvet is...

G. H.: Voltaképpen mindent együtt csináltunk. Kivéve a rendezést: az George terepe. Bár amikor játszik is a saját filmjében – mint ebben is –, eléggé nehéz kívülről figyelnie magát. Ilyenkor jó, ha én is ott vagyok: rám néz, s már olvassa is ki a tekintetemből, milyen volt a jelenete.

G. C.: Minden részletnek a lehető legpontosabbnak, leghitelesebbnek kellett lennie. Nem hamisíthattunk meg létező személyeket. Egyébként eleinte mindig cetlikre irkálunk, azokat kitűzzük a falra, majd összevissza mozgatjuk a cédulákat, s amikor megvagyunk az első vázlattal, ollóval szétvagdaljuk a jeleneteket, és a helyükre illesztjük őket.

G. H.: Harminc oldalanként összeolvassuk az egészet. Sőt, el is játsszuk a figurákat.

G. C.: Amikor tavaly az egész Sony-vezérkar átrepült Európába a Bond-premierre, meghívtam őket a házamba a Comói-tóhoz. Beültettem őket a teraszon a nyugágyakba, és Granttel tizenkét órán át nyomtuk nekik az összes szerepet, végig. Aztán bementem a házba egy kis borért. Amy Pascal, a Sony főnöke velem tartott, s miközben nyitottam a palackot, mintegy mellékesen megjegyezte: „Kezdhettek forgatni, rendben van a dolog.” A Sony bevonta a Foxot is, megosztották a költségvetést. Egyik cég sem habozott.

G. H.: Nem úgy, mint az Argónál, amelyre hét évünk ment rá...

– A Monuments Men fedőnevű csoport műkincsszakértőkből, művészeti kurátorokból, múzeumigazgatókból jött létre, és a második világháború idején az európai művészet remekműveit igyekezett megmenteni a nácik pusztításaitól.

G. C.: A történelem elég jól bizonyította: a győztes mindent visz. Bele is írtuk a filmbe. Hitler a világtörténelem legnagyobb műkincslopását hajtotta végre. Végigrabolta az emberiség kultúráját. A világ leghatalmasabb múzeumát akarta felépíteni magának.

– Göring szenvedélyes műgyűjtő volt, mégsem zavarta, hogy Hitler utasítást adott a visszavonuló németeknek: minden műkincset semmisítsenek meg.

G. C.: Mert Göring is úgy gondolta, mint Hitler és Goebbels: az a kép, amelynek „természetellenesek” a színei, nem érték. Ezért nem érdekelte, hogy Picasso és Dalí műveit felgyújtják a németek. Találtunk fotókat, amelyek Göringet mutatják egy aukción, ahol lelkesen árverezteti a híres Van Gogh-önarcképet, mert alig várta, hogy megszabaduljon tőle. Göring úgy járt a párizsi Je- de Paume-ba, mint más a plázabutikba: kiszúrt magának ezt-azt, és már vitte is.

G. H.: Különben a Monuments Men tagjai például rengeteg templomot óvtak meg a lerombolástól egy sajátos trükkel. Mivel nem voltak képzett katonák, nem tudták volna megvédeni ezeket az épületeket, ezért egyszerűen kitették rájuk a „Vigyázz, akna!” feliratot. Legalább ötmillió műkincset megmentettek így, köztük Vermeer-, Rembradt-, Renoir-képeket. Voltak persze olyanok is, amelyeket később sosem találtak meg.

– George Clooney a filmben a Harvardi Egyetem Fogg Múzeumának munkatársát alakítja, Matt Damon pedig a Metropolitan Múzeum kurátorát. Ők ketten „toborozzák” a többieket a műkincsmentő csoportba. Bill Murray és Bob Balaban is játszik a filmben, ahogy Cate Blanchett is.

G. H.: Ő Rose Vallandot formálja meg, aki a Je- de Paume-ban dolgozott. Az ő feladata volt a műkincsek nyilvántartása: melyiket kinek adták kölcsön. Remek memóriája volt, otthon szépen vezette a listát. Így tudták az amerikaiak fellelni az ellopott képeket.

G. C.: A csoport tagjait harminc nappal a normandiai partraszállás után ledobták ugyanoda, a parti homokra, azzal az instrukcióval: találják meg a nácik által ellopott műkincseket, mielőtt a németek megsemmisítenék azokat. Segítséget sehonnan sem kaptak. Az amerikai hadseregtől sem. Mert azok úgy voltak vele: ott az a kastély tele van nácival; nyomás, robbantsuk fel, kit érdekel, mi ég még benne. Legalábbis addig, amíg a kurátorokból és műértőkből verbuvált, szedett-vedett alakulat egy csomó eldugott aranyat nem talált egy bányában, ahová a németek a műkincseket rejtették.

– A németektől visszaszerzett műtárgyak jó része múzeumokba került. De nem biztos, hogy abba az országba, ahonnan származnak. Nem inkább az eredeti tulajdonosokat illetnék meg ezek az alkotások?

G. C.: Ha nem állapítható meg, ki a jogos tulajdonos, akkor is jó lenne legalább oda visszaszármaztatni a műkincseket, ahonnan a németek elrabolták őket. Hogy legalább annak az országnak a kultúráját gazdagítsák.

– Ön egyébként műgyűjtő?

G. C.: Hacsak a borosüvegek nem számítanak műkincsnek... De nem, nem vagyok gyűjtő. Egyszer a Fehér Ház lakberendezője felajánlotta, hogy szívesen átrendezi a házamat, amelyről minden barátom tudja: olyan, mint egy kolesz vagy egy átjáróház. A lakberendező rögtön kezdte lekapkodni a falról a képeket. Várj már, mondom neki, tudom, hogy ez a kép nem érték, de nekem az, mert az első párizsi utamon vettem, és kötődöm hozzá, ahogyan a fotók is a falon, mind személyes emlékek. Itt föl is adtuk a ház átalakítását.

– A párizsi jeleneteket kivéve Németországban forgattak. Ennyit számított a német adókedvezmény?

G. C.: Kétségtelen, sokat segített, de leginkább az döntött: a Babelsberg Európa egyik legjobb és legpatinásabb stúdiója. Rendkívül színvonalas stábot kaptunk. Ezt a filmet nem lehetett volna Amerikában leforgatni. Itt kellett megcsinálni, már csak azért is, mert a történet maga főként Németországban játszódik. Amúgy előtte rengeteg háborús filmet néztem végig, hogy el tudjam dönteni: mi az, amit biztosan akarok, és mit szeretnék elkerülni. Bele kellett törődnöm a CGI-be, tehát a számítógépes képalkotásba is, hiszen 1944-ben vagyunk, a megszállt Párizsban, és nem mehetünk végig azon a Champs-Élysées-n, ahogy az ma kinéz. Szóval, fájt a fejem rendesen, de muszáj volt megtanulnom legalább alapszinten a „trükközést”.

A Monuments Men amúgy az a művészfilm, amelyet nem lehetett volna kitaposni az amerikai stúdiókból, hiszen kinek is kell még egy második világháborús mozi? Már csak ezért is szeretném, ha a nézők jól fogadnák a filmet: ha a stúdió, amely végül is mellénk állt, nem veszít rajta, akkor a többi művészfilmes is reménykedhet.