A méhek világa

Na, ezt se gondoltam volna magamról. Hogy én egyszer saját elhatározásomból egy méhekről szóló nagyfilmet fogok megtekinteni. (Igaz, azt se gondoltam volna, hogy bárki más is ezt teszi. Pedig de.) A történet annyi, hogy egy korábbi mozilátogatás során bemutatták a méhekről szóló előzetest, és ott elhangzott néhány olyan kérdés, amely magamtól soha fel nem merült volna bennem, de amelyre nagyon is érdekelt a válasz. És láttam néhány olyan felvételt, hogy hosszan és rendületlenül eltátottam a szám. Mindazonáltal volt bennem némi félsz, hogy kitartunk-e bő másfél órán át: a méhek, a kérdések és én.

Nos, a film minden várakozásomat messze felülmúlta.

Nehéz meghatározni a műfaját. Valahol az ismeretterjesztés és a (nagyon is jó értelemben vett) propagandafilm között mozog, lírai természetfilmes és játékfilmes betétekkel. Marcus Imhof, a forgatókönyvíró-rendező, mint megtudjuk, méhészcsaládból származik, s régóta bensőséges viszonyban van e titokzatos lényekkel: a film ötlete akkor fogant meg benne, amikor megtudta, az utóbbi időben drámaian csökkent a Földön a méhek száma, pedig, mint Einsteintől tudjuk (mármint Imhof tudja Einsteintől, mi meg, most már, Imhoftól), „ha kipusztulnak a méhek, négy évre rá az emberek is követik majd őket”.

Imhof tehát a pusztulás okát kutatva (számos alkalommal) körbeutazza a Földet, követve apró szereplőinek életét megannyi kontinensen át. Van két hőse is, egy német hegyi méhész, aki a régi módszerekre esküszik, és egy amerikai vándorméhész, aki forradalmasította a méztermelést. És persze ott vannak a kínaiak, akik kiiktatták a méheket, és maguk porozzák növényeiket (kevés megrázóbb képet láttam mostanában, mint a fán gubbasztó embercsoportot, amint pollennel kenegeti a gyümölcsfák virágait), és egy mexikói vadméhész, akinek életfilozófiája is figyelemre méltó.

És aztán ott vannak a méhek. Akikről (tényleg lélegzetelállító képek során) kiderül, hogyan élnek, miként gondolkodnak a világról, hogyan viselik a sors csapásait, és hogyan szervezik újjá családjukat, ha az élet, az ember beléjük avatkozik.

Nádas Sándor