A másik házi cigány
Csaknem száz éve már, hogy megjelent a Papp Viktor valceréhöz című vers a Nyugat hasábjain. Az egyetlen, amelyet Ady valaha zenéhez írt. A kézirat alján ez olvasható: „Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette.” A költő ugyanis imádta a valcert. Hetekig dudorászta, rabja lett a melódiának. A zeneszerző némiképp csodálkozott: miért lelkesedik Ady ezért a szerény valcerért? Aztán egyszer megemlíti: „Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.” De vajon tudja-e valaki manapság, kinek a keringőjére írta Ady az édes-bús sorokat? Székely Ilona írása.
Papp Viktor hegedűművész, zeneíró és zenekritikus a „másik” zilahi diák. Szilágysomlyón született, Ady három évvel járt fölötte a gimnáziumban. Révész Béla szerint: hű embere volt a költőnek, nemcsak borozótársa, de szolgálta Adyt dolgaiban, bajaiban, minden időben.
A barátság kezdeteit a kálvinista kollégiumban kell keresnünk. Ady Lőrincné 1892-ben íratta be fiait az iskolába. A kosztért és kvártélyért liszttel, búzával, füstölt szalonnával fizetett. Egy Rosenberg nevű szabónál csináltatott nekik fekete ruhát: ferencjóskát, szmokingot. Ehhez Endre mindig hosszú, fehér nyakkendőt viselt.
Rendes öltözködés, jó megjelenés, szerény magaviselet. Erre különös hangsúlyt fektettek a zilahi tanárok. Jegyezték, kik járnak tánciskolába, kik nem. S ha valaki nem nyújtotta a karját a táncparketten, felelősségre vonták, mondván: a fiatal úrilányok társasága finomító hatású a falvakból felkerült vadóc, félszeg diákokra. Nincs abban semmi rossz, ha a diákok polgári családoknál leánykákkal találkoznak. Sőt: csiszolódik a modoruk, önállóbbak lesznek. Persze szigorúan szülők jelenlétében.
Nos, Ady és barátai Friedmann Sámuel házába jártak finomodni. A tekintélyes férfiúnak birtoka, malma, szeszgyára volt Zilahon, meg nyolc gyereke, köztük egy világszép lány, a madonnaarcú Zsóka. Endre szoros barátságot kötött a család egyik fiával, Tiborral is (aki osztálytársa volt), de igazából Zsóka vonzotta a házba, neki udvarolt.
Friedmann-né, a helyi nőegylet elnöke zsúrokat szervezett, s néha egész éjjel verte a zongorát, csakhogy a diákok jól érezzék magukat, s ne menjenek italozni a kocsmába. Papp Viktor, a fiatalabb diák így meséli: „Hatalmas, egyemeletes épület, szőnyegvirágos, orgonabokros, rózsafás kertben. Sokszor láttam ott Adyt elvegyülve a hölgyek közt... Mindenki szeretett Friedmannékhoz járni. Kedves, művelt, népes család volt... Friedmann Erzsike ennivaló bakfis. Barna, őzszemű, rózsás arcú... Okos és vidám, alig tizenhat éves.”
A diákszerelem hamar véget ért, pedig titokban még el is jegyezték egymást. Zsóka két év múlva menyasszony lett, majd egy kolozsvári vasúti mérnök felesége. Évtizedek múlva találkoztak ismét. A beteg Adybandi üzent a kolozsvári kórházból: szeretné, ha Zsóka meglátogatná. „Kérem, jöjjön hozzám sűrűbben.” A találkozás többször megismétlődött. Egyszer a költő puhán megsimogatta az asszony kezét. Erre Dózsa Miksáné Ady homlokára szorította tenyerét. „Mintha angyalszárnyak hűsítenék pokolian forró homlokomat” – suttogta Ady, ha a történet igaz.
A Hágár oltárában mindenesetre Friedmann Erzsike szerepel a második helyen: „Kiknek bőrét nem érinthettem, / Szeréna, Zsóka, Trud,
Irén, / Irma s az Ég tudja, kik még: álltam / Gőgösen mindük szivén.”
Papp Viktor gimnáziumi és jogi tanulmányai alatt képezte magát kiváló hegedűssé, már Zilahon is játszott az iskolai zenekarban. Ez a zenekar kedvelt találkozóhelye volt az öregebb diákoknak, akik méla érdeklődéssel hallgatták a Rossini-, Verdi- és Glinka-motívumokkal tűzdelt muzsikát. Ady is szívesen járt a próbákra, gyakran beült a másodhegedűs Papp Viktor mellé. A zenész barát lejegyezte róla: Ady Zilahon (is) rengeteget mulatott, sokszor átcigányozta az éjszakát, s Gyuri prímás egykettőre szívbéli cimborája lett. Énekhangja Adynak különben sohasem volt, s ha nótázott is, inkább csak a szöveggel zenélt. A papok megtanították a kottára, de valójában nem értett a hangjegyek nyelvén.
A zilahi diákévek után Ady Pesten találkozik újra Papp Viktorral, s ekkor mélyül el barátságuk is. Kezdetben Viktor mint fiatal jogász dr. Győrffy ügyvéd irodájában dolgozott, de 1905 táján már zenekritikákat is írogatott. A tekintélyes ügyvéd még az Országos Kaszinóba is bevezette alkalmazottját. Papp Viktor egy darabig húgával, a zongorista Papp Szerénával együtt koncerteket is adott, ahol a klasszikusokon kívül Viktor szerzeményeit is népszerűsítették. A korabeli újság beszámolt arról, hogy tálentumos, szép kompozíciók, némelyiket háromszor is el kellett játszaniok a közönségnek.
Egy idő után azonban a hegedűs visszavonult a pódiumról, s később a jogi pályát is hanyagolta. Zeneesztéta, zsurnaliszta lett belőle. Zenekritikusa volt több orgánumnak (Új Nemzedék, Napkelet, Budapesti Hírlap), szerkesztette a Muzsika című folyóiratot, a Zenei Pantheon sorozatot és a Magyar Zenei Almanachot. Később a Magyar Rádió zenei tanácsadója lett. Népszerű zenei könyveket írt, amelyekben közelről festette le a komponistákat, muzsikájuk mellett kiemelte különleges, sokszor esendő vonásaikat.
Bartókot így jellemzi: „Nem magas, inkább vézna, borotvált arcú, fiatalosan őszes, szerény, de azért öntudatos megjelenésű, zárkózott természetű, szűkszavú, dacos ember Bartók. Olyan, mint egy kún honvéd. Élesvonalú magyar fejét rendkívül okos szeme kormányozza, melynek tüze csaknem izzítja szemüvegét.”
A jó tollú esztéta Kodályt sem kímélte: „Ruhája rosszul szabott, a cipőjével nem minden szalonba lehetne bemenni, fekete puhakalapján átüt a zsír, havelokja alatt mindig valami nagy könyvet vagy kótát cipel, rendszerint egyedül jár, alig lehet egy-két barátja, nem sokat beszél, lassan, tempósan mozog, és bizonyos szögletesség ömlik el rajta. Csak ha jobban szemügyre vennők, látnók, hogy rátarti fejállása, dús, vörhenyes haja, halavány szakállas arca nem köznapi. Messzenézésű kék szemében rendkívüli értelem él.”
Néhány túlfűtött mondat Dohnányi Ernőről: „Mióta ismét köztünk él, egészen más itt a zenei horizont. Még az uccákon is meglátszik, itthon van-e a mester. Az emberek, akik az élet ezer fájdalmával futkossák tele a várost, estenden sűrű sorokban mennek rorátéra, a Liszt Ferenc-tér márványos palotájába, ahol Dohnányi, a hangok főpapja Beethovennek, a hangok istenének szavát prédikálja... A nagy háború rettenetes éveiben, amikor jajgatással, sírással volt tele a lelkünk.... dobogóra állt Dohnányi, végigfuttatta ujjait lelkünk billentyűin..., s hálatelt arccal néztünk a csodálatos doktorra, aki meg tudott vigasztalni. Valamelyik hadikórházban láttam egy szegény megvakult harcost, aki térdreesett, mikor ő zongorázott.”
Amikor ezeket a portrékat írja, Ady már nem él. Papp Viktor a költő halálakor (1919) a Nyugat hasábjain jelentet meg egy írást, amelyben őszintén mesél Ady zenei ízléséről, szokásairól, s itt derül fény kettejük bensőséges kapcsolatára is. Megtudjuk, hogy Ady Párizsban ritkán járt hangversenyre, inkább a sanzonokat, kabarédalokat kedvelte.
A párizsi évek után Pesten talán kétszer ha járt az Operában, a koncerttermeket pedig teljesen elkerülte. Reinitz Béla volt „házi muzsikusa”, számos versének megzenésítője. Valamelyik zongorás szeparéból hajnal felé mindig kihallatszott a Reinitz-féle Ady-nótázás.
Adybandinak Papp Viktor volt a másik „házi cigánya”. Tizenöt éves volt, amikor először hegedülte el neki a Tell Vilmos nyitányát. Aztán évtizedeken át tartó muzsikálás következett. A birtokában lévő összes kottát eljátszotta neki. Ady gyakran Beethoven-szonátákat, Wieniawski-mazurkákat, Paganinit és Schubertet vagy éppen Mendelssohnt akart hallani, s többször előadatta Viktorral saját szerzeményeit is. Innen ered ez a bizonyos valcer.
Persze nem hagyhatjuk szó nélkül a cigányos mulatozást sem. A végeérhetetlen éjszakákon Ady követelte Viktortól, hogy nótákat játsszon, s megesett, hogy kivették a prímás kezéből a hegedűt. (Ha Papp Viktor hangszere a zálogban pihent.) Aztán volt idő, hogy Bandi még hevesebben vágyott zenére. Amikor Léda asszony eltűnt mellőle. „Összeragadt a kezem a cigányhegedű piszkától, de játszottam.”
„Csókolom a kis kezedet.” A halálba készülődvén ez a dal volt utolsó nótás kívánsága. Papp Viktor vette az olasz fát, s elhúzta neki.
A másik házi cigány 1954-ben hunyt el.
