A lágerélmények megoszthatatlanok
Kertész Imrét, a Berlinben élő Nobel-díjas magyar írót azzal a kéréssel kereste meg a Libération című francia lap, idézze fel emlékeit Jorge Semprúnról. A francia nyelven publikáló világhírű spanyol író 87 éves korában a héten hunyt el Párizsban.
Semprun nevét 1963-ban ismerte meg a világ, amikor megjelent máig legismertebb műve, A nagy utazás, amelyben a buchenwaldi koncentrációs táborba vezető négynapos vonatút történetébe ágyazva eleveníti fel lágerélményeit és a trauma feldolgozásának évekig tartó folyamatát. Kertész Imre 2002-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat Sorstalanság című alkotásáért, amelyben az auschwitzi majd a buchenwaldi koncentrációs táborban megélt pokoljárását írta meg. A két sorstárs és pályatárs, akik egy időben voltak a buchenwaldi tábor foglyai, csak több mint ötven évvel később, egy híres párizsi kávéházban ismerkedett meg egymással.
Kertész, aki egy berlini kórházban a francia laptól értesült barátja haláláról, így emlékezik a kapcsolatukra:
Első ízben a Flore-ban találkoztam Jorge Semprúnnal, röviddel azután, hogy megkaptam a Nobel-díjat. Alan Riding, a New York Times munkatársa hozott össze bennünket. Régóta ismertem a munkásságát, a Nagy utazás 1964-ben nagy sikert aratott Magyarországon,és Semprún egyfajta hivatalos hős volt, én azonban egy csodálatos, nyilvánvalóan nagyon intelligens embert ismertem meg, aki ugyanakkor nagyon érzékeny, kifinomult és melegszívű volt. Nagy hatást gyakorolt rám, összebarátkoztunk. De sosem hasonlítottuk össze a koncentrációs táborok világában szerzett tapasztalatainkat. Tudtuk, hogy összehasonlíthatatlanok.
Buchenwald sokáig csak a politikai folyok tábora volt, s csak 1943-tól „fogadott” zsidókat is, főleg magyarokat. Őket tífusszal fertőzött barakkokban helyezték el. A politikai foglyok nevét nyilvántartották, kaphattak csomagot, és a Vöröskereszt is kapcsolatban állt velük. Jorge Semprún tagja volt a tábor illegális kommunista szervezetének. Ez a világ tökéletesen különbözött attól, amelyben a zsidók „éltek”, de ezek a más világból való foglyok mentették meg azokat a zsidó gyermekeket, akik közé én is tartoztam. Ezeknek a gyermekeknek ez volt az egyetlen esélyük az életben maradásra.
Világlátásunk különbözősége is e két összehasonlíthatatlan tapasztalatból adódik. Semprún életműve az ellenállási mozgalmat, a mártírokat, a hősöket állítja elénk, én viszont Auschwitzot, a táborokat írom le. Ő egy meghatározott erkölcs, ideál nevében szól, én a holokauszt következményeinek az európai morálra gyakorolt hatásáról beszélek. Ő az Auschwitz előtti nyelvet használja, én a holokauszt utáni nyelven írok. Az időhöz való viszonyunk is különbözik. Semprún elbeszélésmódja megkerüli az időt: flash-backek beiktatásával szétbontja azt, ami könnyebbé teszi az elbeszélést, de nem vesz tudomást arról, ahogy az ember megéli az idő múlását. S ezáltal eltávolítja azt a nyomasztó terhet, amit az én nézőpontom szerint a legnehezebb volt elviselni. Az idő ugyanis a lágerélet egyik főszereplője.
