A közgazdász bukása

Hogy a Dalos hetvenéves lenne? Na, ez az, ami nem igazán hihető. A Dalos, az egy fiatal ember: akárhogy őszül is a szakálla, megfiatalítja csibészes mosolya, játékossága, öniróniája.

Egyébként is, valahogy (mondjuk így: fortélyosan) időn kívüli ő. Eredetileg a történelem tette őt időn kívülivé (ily bársonyos finomsággal még senki sem írta körül a belügyi szerveket), de ő ezt is a maga javára fordította – igaz, egy idő után. Amikor a nyolcvanas években oldalazva visszatérhetett az irodalmi életbe, (szinte) már készen volt a leendő életmű: csak le kellett írni. Azért persze a kilencvenes évek elejének változásai is segítettek, ahogy a következő két évtized is. Néha az az érzésem, minden csak azért történik ebben a különös, közép-európai panoptikumban, hogy a Dalosnak legyen írnivalója. Merthogy ez, ami itt történik, igazán az ő tollára való. Az ő látásmódja, ez az (ön)ironikus stílus, ez a vesébe látó szem, ez a keserű, mégis toleráns hang, ez a Dalos György, ez teszi őt közelmúltunk is jelenünk egyik legjobb szépirodalmi dokumentátorává.

Ebben az évben egy regénnyel jelentkezett itthon, A közgazdász bukása cíművel. A történet az elmúlt hatvan év különös lenyomata, egy szomorú korszak és egy magányos férfi krónikája, aki Puskin-kutató szeretett volna lenni, de közgazdász lett belőle. Egy szürke férfié, aki lényegévé emeli a terepszínt, aki csak túlélni akar, nyugalmas életet, kiszabadulást a nyomorból, s aki voltaképpen akaratán kívül lesz moszkvai egyetemista, itthoni reformközgazdász, szamizdatíró és a rendszerváltás után a kormánypárt tanácsadója, hogy aztán, végleg kicsúszva a történelemből és a társadalomból, nyugdíjcsalóként végezze.

Dalos a végső lebukás előtti pillanatban állítja meg a kamerát, s mi csak remélni tudjuk, hogy Kolozs Gáborhoz kegyes lesz a bíróság, ha már az élet nem volt az.

Dalos György hetvenéves: másoknak a pálya vége, neki csak egyik pillanata. Kívánjunk neki még hosszú éveket, magunknak meg még sok könyvet tőle.

Jolsvai András