A kaktusz világa
Magyarország sokat tud a korrupcióról. Mexikó még annál is többet. 2019-ben a Transparency International tisztaság tekintetében a hetvenedik helyre sorolta hazánkat, a százharmincadikra a zászlajában – a velünk közös színek mellett – egy sast és egy kígyót is szerepeltető közép-amerikai óriást.
A szimbólumokkal kényünkre, kedvünkre játszadozva ebből akár azt is kiolvashatjuk, hogy a hatalom gyakorlásához gonoszság szükségeltetik – de maradjunk inkább a tények talaján: ahol néhány éve Acapulco teljes rendőri állományát kellett megvesztegetés vádjával rács mögé dugni, és tavaly népszavazást rendeztek arra vonatkozóan, hogy korrupciós vádakkal bíróság elé állítsák-e az előző öt államfőt, abban az országban (kis túlzással) minden és mindenki megvehető. A politikai pártok,
a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, a sajtó, a nagyvállalatok, az egészségügy (soroljam még?) egyaránt nyakig benne van a dzsúszban, már csak tradicionálisan is. És akkor még nem említettük az évtizedek óta tartó, kegyetlen drogháborút, aminek eredményeként a korábban „csupán” a (helyi és országos) politikai elit belterjes játszóteréül szolgáló hatalmi zónákba a szervezett bűnözés is betette a lábát. Lefizetett közbeszerzők, lemészárolt újságírók, szabad- és nem egyszer munkaidejükben a kartelleknek dolgozó rendőrök és katonák – mindezek teljesen hétköznapi dolgok Mexikóban.
A fentiekről (és még sok egyéb, témába vágó dologról) láthattunk már dögivel míves fikciós filmalkotásokat (a Heródes törvénye szatírájától A híd krimisorozatán át a Narcos: Mexikóig), ezúttal azonban a nyers valóságba teszünk kirándulást, hiszen Alonso Ruizpalacios Zsarufilmje azt ígéri: dramatizált elemekkel megspékelve „dokumentálja” a Mexikót minden szinten átszövő korrupciós hálót, méghozzá egy olyan ponton, ahol az a legkényesebb.
A rendőrségnél.
Teresa és Montoya egyaránt a családi tradíciót követve lépnek be a bűnellenes szerv kötelékébe, s az ő mindennapjaikat (gyakran kézi kamerával) követve betekintést nyerhetünk a közrendőrök – a kiképzéstől az akcióig terjedő – zárt világába. A kezdés borzasztó erős – a spoilerezést elkerülendő, a nyitójelenetről áruljunk el csupán annyit, az éjnek idején egyedül járőröző rendőrnő élet s halál kérdéséről kell, hogy döntsön –, ám alaposan fel is adja a leckét az alkotóknak. Bár (a Veled is megtörténhet magasra tett lécének árnyékában) Ruizpalacios sokáig ügyesen lebegteti, mit is látunk valójában, és azt is érzékletesen tárja elénk, hogy a verbális és fizikai atrocitások hogyan ölik ki az idealizmust az elhivatottság különböző szintjein álló delikvensekből, de ez mind csak aprópénz. Hiszen, ha a film kristálytiszta képet is ad az átlagember sokszor ambivalens, de legtöbbször (okkal vagy ok nélkül) ellenséges viszonyulásáról a rendőrség intézményével, illetve annak képviselőivel szemben, magáról a korrupcióról kevés szó esik. Persze láthatjuk, ahogy a kisemberek jattolnak a zsaruknak, akik az így kapott ruppókat szépen továbbpasszolják a (szolgálatban kötelező) mellényért és fegyverért, de ennél mélyebbre nem nagyon jutunk, így a Zsarufilm igazából csak annak mond újat, aki az életben nem látott hasonlót. Đ
(Zsarufilm, 107 perc, Netflix)
