A holnap határa

Jönnek a földönkívüliek, „megint jőnek, kopogtatnak, csak úgy reng belé” az időablak, oszt nézhetjük... De persze mi, emberek is felkötjük a gallérunkat, mert van nekünk egy (max. két) halhatatlan katonánk, aki minden meghalás után feltápászkodik, újrakezdi, mindig ugyanonnan, és ami a fő: emlékszik is a történtekre! (Anélkül hogy erre külön tudományos intézetet kellene alapítani.) Emlékszik, és tanulékony. Hullik is az ellen fantasztikusan. (Mondtam-e, nem mondtam, ez egy fantasztikus film, nem annyira tudományos, bár van benne Alfa meg Ómega, állítólag ennyi már elég egy görög lexikonhoz.)

Nagy csaták vannak a Londonban székelő Egyesült Véderő meg a franc tudja, honnan jött vaspókok között. A magam részéről nem szeretnék egyikük bőrében sem lenni, pláne nem három dimenzióban, mert úgy láttam. (A szörnyetegek számára nem hirdettek castingot, rábízták alakformálásukat és jellemfejlődésüket a számítógép-technikusokra. Olyanok is lettek.)

Meglepő, hogy globális világunkban a nagyívű történet minden felelősséget, csatateret áttolt az Óvilágra, a fantasztikusan technizált amerikai hadseregből csak egy kevéssé harcedzett, hadra aligha fogható őrnagyot (majd lefokozott közlegényt) kapunk (Tom Cruise alakítja), meg néhány hagyományosan kiabáló altisztet (Kentuckyból) és egy bizonytalan identitású csapatocskát, a „j rajt”. A hollywoodi stáb a siker érdekében szívdobogás nélkül áldozza fel Párizst és környékét, mert úgy van kitalálva, hogy az inváziós ellenség az egész intergalaktikus balhét a Louvre-ból irányítja. A palotából meg előtte az üvegpiramisból aztán kő kövön, üveg üvegen nem marad. (Milyen szerencse, hogy az impresszionistákat már néhány éve áttelepítették a Musée d’Orsay-ba!)

Végül: megnézném azért a filmnek azt a változatát is, amelyet az ideözönlő mimicek csinálnak a saját közönségük szórakoztatására. Hogy vajon ott ki győzött.

(Rendezte Doug Liman.)

Bölcs István