A Grand Budapest Hotel
Nem kell, nem érdemes keresni a pesti helyszíneket, mert ez a Nagyszálló lefényképezhetetlen. Csupán jelkép. Jelképe egy elsüllyedt kornak, amelyhez csodálkozás és nosztalgia köt bennünket, meg némi idegenkedés, hisz mi tudjuk: a hotel már szinte kiürült, magányos vendégek kanalazzák az esti szupét, a világ döngve megváltozott, s ami volt, annak más távlatot ád a halál már. Mert minden frivolitáson túl erről is szól a film.
Stefan Zweiget nevezi meg a rendező inspirátorként, s ő valóban érezte a Titanic-effektust a süllyedő Európában. Érezte és meg tudta fogalmazni. Igaz, a filmet nézve olykor úgy érezzük, egy-egy jelenetet írt bele Rejtő Jenő is, aki nem kevésbé volt tragikusan autentikus kortárs, mint a Sakknovella szerzője.
A rendező (Wes Anderson) amúgy sem arról híres, hogy csak a járt utat rója. Ő mesélő, méghozzá egészpályás, aki szót, mozdulatot, trükköt, zenét, durranó hanghatást, színekben játszó környezetet, jelképet és jelzést, kameramozgatást és vágást szívesen elegyít rohanó dramaturgiával, burleszkkel és iróniával, különös, feltűnő és eltűnő szereplők körtáncával (Ralph Fiennes, Tilda Swinton, Jude Law, Adrien Brody, Willem Dafoe, Harvey Keitel és a többiek). Sosem naturalista, mindig „elemelt” játéktérrel dolgozik itt is, nem akar illúziókat kelteni, hanem inkább azok leleplezésére törekszik. S ha ebben akadályozná az időrend, hát áthágja, ha korlátoznák a konvenciók, hát átugorja őket. Nem a kotta érdekli, hanem a produkció.
Milyen film hát a GBH, amely az idei berlini fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, és az epizódszerepeket is sztárok játsszák benne? Bevallom: számomra az eleje, az expozíció túlságosan tollászkodó volt. A bizarréria még csupán személyes ügyekre korlátozódott. Amikor aztán betör hőseink világába a kor, ez az otromba és mégis otthonos, kegyetlen és mégis élvezhető, szeretettelen és szeretnivaló század, fel is izzik a történet, s minden figyelmet magának követel.
Bölcs István
