Veled vagy nélküled?

A Londonból gyakorolt hatalom decentralizációja a Blair-féle győztes Munkáspárt 1997-es választási kiáltványában szerepelt először. Mondhatni, nem véletlenül, mert a skótok gyűlöletének első számú célpontja a Konzervatív Párt (közelebbről a thatcherizmus) volt, amely az állami kézben levő és az állam által bőségesen támogatott ipar szétverésével Wales mellett Skóciának okozta a legnagyobb károkat. A számítás bejött: a Munkáspárt „elvitte” a skót szavazatokat, Blair simán nyert.

De ha valaki azt gondolná, hogy Skócia balra tolódott, téved. A rákövetkező évek politikai fejlődése nem annyira a Munkáspártnak, mint amennyire egy, a tájékozódását tekintve nehezen azonosítható politikai erőnek, az SNP-nek kedvezett. Ezt az alakulatot nem szokás se jobb-, se baloldalinak, se konzervatívnak, se szocialistának nevezni, hanem egyszerűen nacionalistának. Programját mindig is angolellenes érzelmek fűtötték, és a mostani népszavazási kampány is fényesen bizonyítja, hogy a függetlenség nem értelmi, hanem érzelmi kérdés. „Jobban megleszünk az angolok nélkül” – ennyi az egész.

Skót nacionalizmus mindig is létezett, de szeparatizmus nem. Miért is létezett volna? A 18. század elején nemcsak Anglia és Skócia egyesült (érdekes módon szinte ugyanakkor, amikor Spanyolország és Katalónia), hanem a két ország földbirtokos arisztokráciája, politikai elitje is. Se szeri, se száma a brit történelem ama kiválóságainak, akik skót gyökerűek voltak. A fegyveres erőknél különösen. Azt általában számon tartották, különös tekintettel a kisebbségekre, hogy ki milyen vallású (római katolikus vagy izraelita, mondjuk), de a skótok esetében erre nem volt szükség, lévén maguk is protestánsok, amiképp az angolok. Legfeljebb bigottabbak. A skótokat senki nem diszkriminálta a származásuk, a kultúrájuk miatt – ez utóbbi zavartalanul éli a maga életét ma is. A nyelv pedig végképp nem volt probléma, hiszen a skótok túlnyomó többsége angolul beszélt és beszél, még ha jól felismerhető dialektusokban is.

Öt évet éltem Londonban, de soha nem értesültem róla, hogy létezik „skótkérdés”. Ilyennek nyoma sem volt a brit politikában. Még az sem igaz, hogy privatizációs lendületében Thatcher Skóciát pécézte ki, hiszen válogatás nélkül pusztította a nagy ipari régiókat.

Igaz viszont, hogy a munkáspárti kormányok nagyvonalú fejlesztési támogatásokkal, még nagyvonalúbb szociális, oktatási és egészségügyi beruházásokkal, segélyekkel talpra állították a lerongyolódott országot (vagy országrészt), amely ma – a közhiedelemmel ellentétben – nem annyira az Egyesült Királyság szegényei, mint inkább a gazdagjai közé tartozik. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében csak London és a szupergazdag délkeleti régió előzi meg.

S még gazdagabb akar lenni, éspedig olyképpen, hogy ráteszi a kezét az északi-tengeri olajkincsre. Ha rátekintünk a térképre, azt látjuk, hogy az 1999-es decentralizációval egyidejűleg meghúzott angol–skót tengeri határvonaltól északra helyezkedik el szinte valamennyi fúrótorony. Vagyis a még mindig óriási jövedelmet hozó szénhidrogénvagyon a független Skóciáé lenne. Ezzel érvel napestig Alex Salmond, az önálló skót parlament által megválasztott „első miniszter”, az SNP vezére.

Nehéz ezzel vitába szállni. Mindenki elismeri, hogy a hirtelen jött gazdagsággal Skóciára szép évek várnak. De mennyi? Efölött folyik a vita. Tudniillik az északi-tengeri kőolaj-kitermelés túljutott a zenitjén, ráadásul a London által eltűrt közületi költekezés a skót költségvetés és folyó fizetési mérleg deficitjét az egekbe röpítette. Van egy további negatív szempont is: a népességfogyás és az elöregedés. Sokan kíváncsiak rá (nem mintha ez egyedül Skócia baja lenne), hogy egy-két évtizeden belül befolyik-e annyi járulék a kincstárba, hogy fenntartható legyen a nyugdíjrendszer. Szóval: amilyen gyorsan jöhet a jólét, olyan gyorsan távozhat is.

Ahelyett azonban, hogy tovább időznénk afölött, jobb-e együtt vagy érdemes-e elszakítani a történelmi kötelékeket, okosabb szemügyre venni a skót szeparatizmus európai dimenzióit.
Tudjuk, nemcsak Edinburgh-ben játszadoznak a függetlenség gondolatával, hanem a kontinens számos pontján. A katalánok, a baszkok, a flamandok például. Csakhogy a skótok messze nem különböznek annyira az angoloktól, mint a katalánok és a baszkok a spanyoloktól, a flamandok a vallonoktól. Az említettek közül a katalánok azok, akik szeretnék népszavazásra bocsátani leválásukat Spanyolországról, de a madridi konzervatív kormány ezt – alkotmányellenesség címén – nem engedélyezi. Kollégája, David Cameron viszont engedélyezte, sőt siettette is, abban a szinte biztos tudatban, hogy a „nem” szavazatok lesznek többségben. Végtére is az ellenzéki Munkáspárt épp úgy ellenzi a skót függetlenséget, mint ő maga. Jellemző, hogy az első nagy skóciai tévévitában Salmond első miniszterrel szemben Alistair Darling volt munkáspárti pénzügyminiszter, a Jobb együtt kampányának vezére állt ki – és nyert. (Persze Darling maga is skót, amiképp – de legalábbis ottaninak született – Tony Blair és Gordon Brown miniszterelnök. Kis apróság: a Cameron név is gyanúsan skót hangzású.)

A szeparatisták azonban a nemzeti függetlenség és a gazdagság igézetében egyvalamiről nem tudnak vagy nem akarnak tudomást venni. Hogy tudniillik önálló államként megszűnnének az Európai Unió tagja lenni. Igaz, erre nincs előírás (az európai szerződések lehetővé teszik ugyan, hogy egy tagország kilépjen, de az „alkotók” arra nem gondoltak, mi van akkor, ha egy tagország felbomlik). De Van Rompuy, az unió még hivatalban levő elnöke, Barrosóval, a bizottság elnökével teljes összhangban mondta ki: minden új állam köteles kérelmezni az (újra)belépést, majd végigtárgyalni az uniós joganyagot, még akkor is, ha történetesen példaszerűen tartotta magát eddig az uniós elvekhez és normákhoz.

Skócia esetében még többről is szó van. Az SNP úgy kíván automatikusan uniós tagországgá válni, hogy megőrzi a brit „jogosítványokat”: a távolmaradást az eurótól és a schengeni övezettől. Megüzenték neki: ez nem fog menni. De ha már az euróról van szó: az Európai Központi Bank nem ígérte meg a katalánoknak, hogy ha ragaszkodnak a közös valutához, megfelelő mennyiségű likviditással fogja őket ellátni. Brüsszel ellenségessége pedig patent.

Továbbá: minden új, tagságért/felvételért folyamodónak bírnia kell mind a 28 tagország egyetértését. És e ponton a skótokra kétszeresen is lecsaphat a mennykő. Egyfelől Spanyolország részéről, amely épp a katalánok és a baszkok miatt semmilyen szeparatizmust nem támogat (Kosovo függetlenségét ma sem ismeri el), ezért simán megvétózhatja Skócia tagságát. És ha ez nem volna elég, a független Skóciának meg kell állapodnia az Egyesült Királyság „maradékával” a font jövőjéről, a vagyon újraosztásáról, a követelések és a tartozások kiegyenlítéséről. Ha ez az alkufolyamat eldurvulna, Madrid tetejébe jöhetne még London vétója.

Becslések szerint minimum 4-5 évig eltarthat, amíg az esetleg „szeparálódott” új államok bejutnak az unióba. Addig hozzá kell szokniuk a magányos élethez, ahogyan ez elvált házaspárok esetében szokás. Kérdés, mennyi örömük lesz benne.