Legalább tárgyalnak – Fogolycsere igen, választás még nem
Bő három éve nem tudtak csúcsszintű megbeszélésre érdemes helyzetet teremteni az úgynevezett normandiai négyek, vagyis Ukrajna, Oroszország, Németország és Franciaország vezetői. Az elnevezés onnan ered, hogy néhány hónappal a kelet-ukrajnai válság kirobbanása után, 2014 júniusában, a második világháborús normandiai partraszállás évfordulós megemlékezésén találkoztak egymással először a résztvevők, és döntöttek arról, hogy megoldást keresnek a helyzetre. Most Emmanuel Macronnak sikerült Párizsban megszerveznie az újabb csúcstalálkozót, ami nem mellesleg lehetőséget adott a hazai közegben sztrájkok által szorongatott francia elnöknek arra, hogy – legalábbis átmenetileg – magára ölthesse a béketeremtő „Monsieur Europe” díszruháját.
Volodimir Zelenszkij ukrán (j), Emmanuel Macron francia (b2), Vlagyimir Putyin orosz elnök (b) és Angela Merkel német kancellárA hétfői találkozó kétlépcsős volt: először Macron és Angela Merkel német kancellár tárgyalt négyesben Vlagyimir Putyinnal és Volodimir Zelenszkijjel, majd az orosz és az ukrán elnök külön kétoldalú megbeszélést folytatott egymással. Ezt követte éjszaka a közös sajtótájékoztató. Az egykori KGB-tiszt és a korábbi komikus színész között ez volt az első közvetlen személyes találkozó. Elemzők előzetesen úgy vélekedtek, hogy a két személyiség között talán konstruktívabb lehet a légkör, mint amilyen Putyin és az előző ukrán államfő, Petro Porosenko között volt. Ez a várakozás a jelek szerint nem is bizonyult alaptalannak, bár a kifejezetten ellenséges Putyin–Porosenko-viszonynál jobbat elérni nem volt nagy művészet.
Az elért konkrétumok korántsem jelentéktelenek, feltéve, hogy be is váltják az ígéreteket. Még az esztendő végéig teljes fogolycserét hajtanak végre, vagyis minden fogvatartottat elengednek egyfelől az ukrán fegyveres erők, másfelől a kelet-ukrajnai, oroszpárti szakadár fegyveres csoportok. December 31-ig a Donyec-medence frontvonalának újabb három pontján hajtanak végre csapatszétválasztást a szemben álló erők között több kilométeres ütközőövezet létrehozásával, a remények szerint minimálisra csökkentve a szórványosan még mostanság is előforduló tűzpárbajok eshetőségét. Szintén ez év végi határidővel „teljes, átfogó és korlátlan” tűzszünetet léptetnek életbe a harcok sújtotta Donyec-medencében.
Ami viszont a tartós konfliktusrendezés kulcskérdése lenne, vagyis hogy miként alakítsák a Kelet-Ukrajnában található donyecki és luhanszki „népköztársaság” jövőjét, a felek álláspontja továbbra is homlokegyenest ellentétes.
Az oroszok Ukrajna szövetségi alapon történő átalakítását követelik, és a föderáción belül kiterjedt előjogokat szeretnének biztosítani az orosz többségű Donbasznak. Arra törekednek, hogy a donyecki és luhanszki „népköztársaságban” mielőbb tarthassanak választásokat, a helyiek úgymond dönthessenek a saját jövőjükről, és ezeknek a választásoknak a legitimitását ismerje el mind Kijev, mind a nemzetközi közösség.
Ukrajna ezzel szemben ragaszkodik saját szuverenitásának mielőbbi helyreállításához azokon a területeken, amelyek kikerültek ellenőrzése alól. Az Oroszországba betagozott Krím vonatkozásában ez nyilvánvalóan olyan követelés, amelyről elvi okokból nem akarnak lemondani, ám belátható időn belül senki nem tartja megvalósíthatónak. A Donbasz esete ettől eltérő, de Kijev ebben a tekintetben is ragaszkodik ahhoz, hogy mindenekelőtt a saját államhatára fölötti ellenőrzést kell visszakapnia. Ukrajna azt ígéri, hogy amikor majd teljes mértékben ismét uralja Kelet-Ukrajna és Oroszország határát, vagyis amikor meg tudja akadályozni, hogy a donyecki és a luhanszki szakadárok támogatást kapjanak Oroszországból, akkor hajlandó lesz választásokat rendezni a térségben. Ennek az ígéretnek természetesen az oroszok nem adnak hitelt – és bizalmatlanságukat táplálja, hogy Ukrajna vezetése kategorikusan elzárkózik az ország szövetségi alapon történő átszervezésétől, hallani sem akar föderációról.
Ez az alapvető véleményütközés a párizsi találkozó után is fennmaradt: Kijev előbb a határt akarja ellenőrzése alá vonni, és azután tartana lehetségesnek választásokat, de akkor sem föderatív alapon, Moszkva viszont előbb választásokat akar a Donbasz-térségben, és föderációt követel. Viszont elhatározták, hogy négy hónap múlva újra találkoznak „normandiai keretek közt”, nem várnak újabb három évet a következő eszmecseréig. Abban az esetben, ha a tűzszünetet tényleg megvalósítják, az egymással farkasszemet néző fegyvereseket hátrébb vonják, a foglyul ejtetteket pedig elengedik, akkor az talán nyújthat majd kölcsönösen elég bizalmi tőkét ahhoz, hogy az érdemi rendezés ügyében is előrelépjenek.
Ennek a majdani rendezésnek a kívánatos mibenlétéről egyébként az egész normandiai folyamattól távolságot tartó Egyesült Államok – névtelenséget kérő diplomáciai források szerint – úgy vélekedik, hogy „valamilyen speciális státuszt” kellene kapnia a Donbasznak Ukrajnán belül – olyan jogállást, ami több mint egy megyeháza által gyakorolható jogok összessége, mégsem nevezik föderatív tagállamnak vagy tartománynak, sőt lehetőség szerint még autonóm területnek sem.
Ők a normandiai négyekA Négy normandiai Párizsban című hétfői diplomáciai kísérlet mindenesetre látványosan megmutatta, hogy Európa még nem igazán képes önmagában, Washington távollétében jelentős eredményeket elérni a konfliktusrendezés során. Richard Holbrooke amerikai diplomata, amikor Slobodan Miloševićcsel tárgyalt, és sehogy sem tudott vele zöld ágra vergődni, állítólag gátlástalanul elővette a végső érvet: hazatelefonált Washingtonba, és kért egy újabb bombázást. Európa ezt nem teheti meg, de ennél sokkal finomabb nyomásgyakorlásra sincs nagyon lehetősége. A gazdasági szankciók kérdése például csaknem mindig felszínre hozza az EU-tagállamok közötti érdekkülönbségeket: amelyik országnak például nagyon fontos az orosz üzleti kapcsolat, az nem – vagy csak fogcsikorgatva, fél szívvel, lehetőség szerint mindent szabotálva – áll a szankciók mögé. E vonatkozásban – részben kicsiny mérete miatt – nem is Magyarország a legzavaróbb tényező, hanem inkább Itália.
Az amerikaiak kulcsszerepet játszottak a 2014-es kijevi hatalomváltásban, ám az ukrán–orosz-konfliktus rendezésére irányuló nemzetközi erőfeszítésekből látványosan kimaradnak, és nemcsak azóta, hogy az elmúlt hónapokban Donald Trump egészen más vágányra vitte Washington és Kijev viszonyát, hanem lényegében kezdettől fogva. Időnként fel-felröppentek ugyan olyan híresztelések, hogy az Egyesült Államok a maga teljes súlyával bekapcsolódhat a normandiai folyamatba, de aztán mindebből nem lett semmi. Hosszú ideig egy Kurt Volker nevű kiváló amerikai diplomata tartotta kézben az ukrán ügyeket a washingtoni külügyminisztériumban, csakhogy ő nemrégiben belebukott Trump „ukrángate” ügyébe: azon beavatottak közé tartozott, akik tudtak arról, hogy az elnök Ukrajnának szánt katonai támogatást tartott vissza, mert így akarta kieszközölni a kijevi nyomozás megindítását Joe Biden ellen, aki a jövő évi elnökválasztásra készülő demokrata párti politikusok legesélyesebbike.
Washingtonban mostanság ha valaki azt mondja, hogy Ukrajna, akkor mindenkinek az jut eszébe: Trump elleni vádeljárás, impeachment. Az Egyesült Államok jelenleg teljesen passzív az ukrán–orosz-konfliktus ügyében, így hát Európának lehetősége, kötelessége és jól felfogott érdeke is, hogy megpróbálja kieszközölni a békét Kelet-Ukrajnában. Jól felfogott érdeke, ha másért nem, azért, mert lejáróban van az a megállapodás, amelynek alapján Ukrajnán keresztül szállítanak orosz földgázt Európába. Kijevnek jelentős gazdasági hasznot hajt a tranzitvezeték, ha viszont az oroszokkal megint kiéleződik a viszony, annak kárát láthatja Európa gázellátása is – bár az európai készletek most megnyugtatóan bőségesek, a beszerzési források és útvonalak pedig diverzifikáltabbak, mint korábban. Mégis, fontos eleme volt a párizsi csúcstalálkozónak az is, hogy a politikai szintről levitték és a szakértőkre bízták az orosz–ukrán gáztranzit-megállapodás megújításáról szóló tárgyalások ügyét.
Az évek óta tartó harcok színtere
A Donbaszként is emlegetett konfliktustérségben, amely Kelet-Ukrajnának is csupán viszonylag kicsiny csücske, a lakosság zöme orosz anyanyelvű. Ez a körülmény azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ottaniak helyzete elszigetelt lenne: egész Ukrajnában közel 40 százalékot tesz ki az orosz ajkú népesség aránya, bár ezeknek az embereknek nem kis része emellett is ukránnak vallja magát – részben azért is, mert felháborítónak tartja az orosz állam, illetve személyesen Vlagyimir Putyin elnök agresszív magatartását.
Moszkva 2014 márciusában – nem sokkal a Nyugat által támogatott kijevi hatalomváltás után – megszállta, majd orosz területként annektálta (bekebelezte) a Krím félszigetet, valamint Kijev elleni fegyveres lázadást szított a donyecki és luhanszki térségben, ahol viszonylag a legerősebb volt a helybéliek körében az orosz nemzeti öntudat. Moszkvában hivatalosan váltig tagadják, hogy orosz katonaság harcolna az ukrán központi haderő ellen. Legfeljebb csak azt ismerik el, hogy lehetnek olyan orosz önkéntesek – zsoldosok –, akik szigorúan a saját személyes döntésük alapján a két említett „népköztársaság” alárendeltségében teljesítenek fegyveres szolgálatot.
Ez természetesen porhintés, hiszen a pusztító nehézfegyvereknek az a hatalmas arzenálja, amely Donyeck és Luhanszk térségében feltűnt, semmilyen egyéni zsoldos kelléktárában nem található meg. Feketén-fehéren orosz haditechnikáról, tüzérségi fegyverzetről van szó, ami 2014 augusztusától dokumentálható módon áramlott humanitárius konvojnak álcázva Oroszországból Kelet-Ukrajnába. Mégis, az oroszok igyekeznek úgy beállítani a konfliktust, mintha színtisztán ukrajnai belviszályról lenne szó, arról, hogy az ukrán állam képtelen biztosítani a békét és nyugalmat saját lakosságának. Másfelől alkalmasint Kijev retorikája is torzít valamelyest: azt hangoztatja, hogy Ukrajna Oroszország agressziójának az áldozata, mintha nem is lenne semmilyen valós feszültség az ukrán nemzetállami, központosító törekvések és az oroszok nemzeti igényei között.
Az évek során változó – bár tendenciájában egyre csituló – intenzitású harcok következtében mintegy 13 ezren haltak meg, akik között több mint 3300 volt polgári lakos.
