Teljes a boldogtalanság
Barack Obama nem mímelte a felháborodást, amikor a múlt héten Pekingből azt üzente Netanjahu izraeli miniszterelnöknek, hogy az aznap tudomására jutott jeruzsálemi „településfejlesztési” tervek cseppnyivel sem növelik Izrael biztonságát, viszont „olyan fokon keseríthetik el a palesztinokat, ami a végén nagyon veszedelmes is lehet”. Volt oka dühöngeni. Külügyminisztere, Hillary Clinton épp egy héttel korábban dicsérte meg az izraeli kormányt, hogy „példátlan” mérsékletet mutat a településfejlesztésben. Erre jött a hír, hogy a kelet-jeruzsálemi Gilo telepen kilencszáz új lakás épül. ACZÉL ENDRE írása.
Ha az ember ránéz Jeruzsálem térképére, azt látja, hogy Gilón kívül még vagy öt zsidó település díszíti azt a területet, amely közigazgatásilag Izrael – nemzetközileg el nem ismert – fővárosának számít, ám amelynek arab lakói nem rendelkeznek izraeli állampolgársággal. Ezek a telepek 1967, szóval a hatnapos háború előtt nem léteztek, és a jordániai ellenőrzés alatt álló Kelet-Jeruzsálem is egy törpe entitás volt a maihoz képest. Gyakorlatilag a szent helyek tömegét felvonultató Óvárosra és közvetlen, tisztán arabok lakta környékére korlátozódott. Aztán az izraeli kormány a győztes háború és a Jordán folyó egész nyugati partvidékének megszállása után Kelet-Jeruzsálem területét vagy hat-hétszeresére nagyobbította, és a parlament által jóváhagyott törvénnyel annektálta.
Az 1980-ban elfogadott „bekebelezési” törvény arról rendelkezett, hogy Jeruzsálem egésze – a zsidók lakta nyugati és az arabok lakta keleti fertály – az állam egységes, oszthatatlan, örökös fővárosa. A törvényt az ENSZ Biztonsági Tanácsa külön határozattal érvénytelenítette, amiről az izraeliek tudomást sem vettek. Ekkor Kelet-Jeruzsálem zsidó telepekkel való beszórása már befejezett tény volt, s e bázisok azóta is egyfolytában növekednek és szaporodnak. Magában Gilóban ez idő szerint negyvenezren élnek, a többi telepen meg vagy még másfél százezren.
Fegyveres telepesek
Zsidó telepek azonban nemcsak és nem is elsősorban Jeruzsálemben „keletkeztek”. Két, radikálisan jobboldali-nacionalista kormány, Menáhem Beginé és Jichak Samiré „történelmi jogon” formált igényt arra, hogy a Jordán folyó nyugati partvidékén a zsidók ott telepedjenek meg, ahol csak akarnak.
Jellemző módon e – nevezzük így – második honfoglalás klasszikusan hódító eszméje Izrael állampolgárai közül szinte kizárólag az ortodox szélsőségeseket „fogta meg”, illetve gyorsan honosított, jobbára az Egyesült Államokban élő eszmetársaikat. A szigorú vallási szabályok szerint élő, az „ellenséges környezet” ellenállására felkészült, mindenre elszánt, gépkarabélyokat lóbáló telepes nem érzi úgy, hogy az araboktól elorzott vagy legalábbis arabnak elkönyvelt földön él. Már csak azért sem, mert országának hivatalos szóhasználatában soha nem a „megszállt területek” kifejezés szerepel, hanem csak a „területek”, nagy T-vel.
Izrael álláspontja szerint ugyanis az 1948 és 1967 között a jordániai monarchia ellenőrzése alatt állt palesztin területek státusa nemzetközi jogilag soha nem volt tisztázott. 1948 előtt, brit mandátum lévén, nem tartozott a monarchiához. 1967 után pedig Husszein király lemondott róluk. Apróság: nem Izrael, hanem a palesztinok javára.
Visszatérve a mai történethez: az Egyesült Államoknak az 1994. évi, Oslóban létrejött első izraeli–palesztin megegyezés óta nem volt olyan elnöke, aki ne óvta volna az izraelieket a palesztin területek benépesítésétől; de nem volt olyan izraeli kormány sem, amelyik ezeket a figyelmeztetéseket komolyan vette volna. Ha nem számítjuk azokat a kicsiny létszámú gázai telepeket, amelyeket az övezet kiürítésével egyidejűleg a Saron-kormány felszámolt, a ciszjordániai telepek biztonságáról, „saját” utakkal való összekötéséről, az anyaország felé vivő kijáratokról, továbbá a telepesek puszta megélhetéséről az izraeli kormány (amerikai adományozók társaságában) mindig is nagyvonalúan gondoskodott, lévén saját állampolgárairól szó. Igaz, papíron született egy csomó olyan új rendszabály, hogy itt meg ott tilos telepeket létesíteni, de a „megszállottak” ezekről soha nem vettek tudomást, néhány fős csoportokban úgynevezett előőrsöket telepítettek a kiszemelt helyekre, majd elkezdtek terjeszkedni. Kevesüket űzték el.
Késnek a tervek
Benjamin Netanjahu, aki idén márciusban vette át az izraeli kormány irányítását a mai napig nem volt hajlandó kötelezettséget vállalni arra, hogy befagyasztja a telepek bővítését. Igaz, „lassított” egy keveset a folyamatban levő munkálatokon – ezzel érdemelte ki Hillary Clinton szerencsétlenül megfogalmazott elismerését –, de módszeresen tovább frusztrálta a palesztinokat. Egy ponton aztán a mennyiség minőségbe csapott át: Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság (PA) elnöke bejelentette, addig nem tárgyalnak a Netanjahu-kormánnyal, amíg a teljes befagyasztás meg nem történik.
Tény, hogy a másfél évtizede kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó izraeli–palesztin alkudozásokat a PA ilyen előfeltételhez soha nem kötötte (meg is kapta a letolást az Obama-kormánytól), de különösebb beleérző képesség nélkül is indokoltnak mondható részéről ez a stratégiaváltás. Végtére is, hiába reménykedett Bushban, hiába az iszlám világnak kezet nyújtó Obama elnökben, semmi sem történt: az amerikaiak mintha nem akarnának Irán és Afganisztán mellett Izraelben is „frontot nyitni”. E téren Netanjahu alighanem jól kalkulál. Mostanában úgy hírlik, kész egy „tíz hónapos befagyasztásra”, ha a palesztinok visszaülnének a tárgyalóasztalhoz, de nem csinál titkot abból, hogy Jeruzsálemre semmilyen tartós fagyasztás nem vonatkozhat, csak a nyugati partvidékre.
Minthogy Jeruzsálem végső státusa egyike azoknak a témáknak, amelyekről izraelieknek és palesztinoknak meg kellene állapodniuk, a Kelet-Jeruzsálemen belüli folyamatos izraeli terjeszkedés arra indította Mahmúd Abbászt, hogy kilátásba helyezze lemondását, távozását a PA éléről. Ő is jól kalkulált, mert az amerikaiak valósággal könyörögni kezdtek neki, hogy maradjon.
De ettől még semmi sem mozdul előre. A Gilóba tervezett építkezés nem előre-, hanem hátrafelé mutat. El nem várható egyetlen palesztin képviselettől sem, hogy lemondjon Jeruzsálemről vagy legalábbis Kelet-Jeruzsálem egy „fővárosként eladható” darabjáról. El nem várható, hogy az Óváros – benne három vallás szent helyeivel s mindazzal az érzelmi fűtöttséggel, amely az egész iszlám világ részéről a sajátjaikhoz tapad – ne kapjon valamilyen különleges státust. (Mondjuk olyat, mint a Vatikán – hallani innen és onnan is.)
Szeretnék végre látni egy olyan tervet, amelyet minden érdekelt ha méltányosnak nem is, de legalább meggondolásra érdemesnek találna. De ilyennel sem Amerika, sem az Európai Unió, sem Tony Blair, sem Mitchell szenátor nem állt elő, vagy ha igen, napvilágra biztos nem került.
Stratégia, trükközés
Ehelyett – túl most már Jeruzsálemen – stratégiai trükközés folyik mind izraeli, mind palesztin oldalon.
A Netanjahu-kormány azt szeretné, ha a PA úgy ismerné el Izraelt, mint „zsidó államot” – ebben az esetben tudniillik köddé válna sok százezer, ha nem millió elűzött palesztinnak „a hazatéréshez való joga”. Mahmúd Abbászék azzal próbálkoznak, hogy a még nem létező palesztin államot az 1967-es határok között ismertessék el az ENSZ-szel, de legalább az Európai Unióval, amire a túloldalon persze semmilyen hajlandóság nem mutatkozik. Előbb egyezzetek meg ebben ti! – hangzik a válasz. A helyzet ma: teljes boldogtalanság.
