Sztálin és Milosevics beszélt így
A Der Standard a nemrégiben megjelent kötetből, „A három élet”-ből azt a részt idézi, amikor a beszélgetőtárs, Mihancsik Zsófia arról kérdezi Paul Lendvait, miként viszonyul saját sötét múltjához Ausztria, illetve Magyarország. A Kelet-Európa-szakértő válasza az, hogy a két országot ebben a tekintetben nem lehet összehasonlítani.
Az osztrákok ugyanis – még a polgári-konzervatív lapok is – folyamatosan szembenéznek azzal, mi történt 1938 előtt és után. Biztosan van náluk is egy szélsőjobbos szavazóréteg, amely esetleg akár 20 %-ot is kitehet. Ám a zavaros ideológiája nem csapódik le a mindennapi beszédben, és ami a legfőbb: ki van zárva a közvitákból.
Vagyis a helyzet teljesen más, mint a magyaroknál, ahol a kormányfő kijelentheti, hogy Horthy rehabilitálása nem rá tartozik, hanem az önkormányzatra. Ahol a szélsőjobboldali Jobbik hetente antiszemita és rasszista támadásokat hajthat végre – amit a Fidesz a legtöbbször eltűr. Sajnos, teszi hozzá Lendvai, az egy főre jutó morál tekintetében is hatalmas szakadék van a két állam között.
Bécsben az igazságügyi miniszter nem takarózhatna azzal a Nyírő-ügy kapcsán, hogy azzal a kormány nem foglalkozik, mert nem történész egyesület. Ha egy néppárti politikus hasonlóképpen reagálna egy ilyen kérdésre, még saját pártja is leszedné a tíz körméről. Mi lenne a történelem tanulságaival, a kutatás eredményeivel, ha – főleg a kormánypárt politikusai – elhatárolódnának azoktól és nem mutatnák fel azokat a saját népüknek? A magyar vezetés úgy gondolja, hogy egy náci mozgalom újjászületése nem tartozik rá. Le tudja-e valaki leplezni ennél jobban magát?
Orbán politikájának az a következménye, hogy az országot be akarja zárni a külföldi bírálatokkal szemben és kollektív, keresztény-nacionalista őrületbe igyekszik bealtatni. Ezért olyan sajnálatos, hogy mindig a magyarok nevében beszél és a nemzetközi kritikát az egész magyar népre hivatkozva utasítja vissza. Ám világos, hogy ezzel a magyarok nagy része nem ért egyet.
Ausztriában egy ilyen politikus azonnal hiteltelennek minősülne, kinevetnék, ha azt állítaná, hogy a nép méltóságán esik sérelem, ha bárki az osztrák kamatokat, a Kelet-Európának adott hitelek összegét, vagy a politikai korrupciót kifogásolná.
Bárcsak Magyarország is számot vetne egyszer már komolyan a múltjával! Ott azonban jelenleg olyan kabinet van uralmon, amely kétharmados többségét a többi közt arra használja ki, hogy elkergesse a külföldi befektetőket és bankokat, hogy demokratikus intézményeket megfosszon a jogkörüktől, hogy mind inkább voluntarista politikát folytasson és ily módon konfliktusba kerüljön a fél világgal. Minden bírálatra úgy reagál, mintha az támadás lenne a magyarok becsülete, szabadsága, függetlensége ellen, mintha az hadüzenet lenne a magyarok minden kívánsága és vágya ellen. Végül pedig megpróbálja azt sugallni, hogy az ország és a nép egészen különleges.
Sztálin hasonlóképpen beszélt az orosz népről és Milosevics is ilyenformán érvelt. Nem akarunk gyarmat lenni – hangoztatja Orbán – ám az ország jövője mégiscsak attól függ, hogy jön-e a külföldi tőke, működnek-e a gazdasági kapcsolatok, ad-e hitelt az EU és az IMF. Ha minderről lemond, ha mindez elmarad, akkor szegénység köszönt a magyarokra, ami a rendelkezésre álló adatok alapján már most is kimutatható.
Orbán és az övéi megkísérlik legitimálni a nemzeti zászlóba csomagolt puccsot, és mindenki külföldi bírálatot arra aknáznak ki, hogy megszilárdítsák a saját helyzetüket, mégpedig azzal az egyszerű trükkel, hogy a külső kritikát a magyar nemzet elleni aljas rajtaütésnek minősítenek.
