Srebrenica rózsái – A nők sebei nem gyógyulnak
– A háború okozta traumát ketté kell választani – mondja Branka Antic-Stauber. – Önmagában már az komoly lelki problémákat okoz, ha valaki elveszíti az otthonát, menekülnie kell vagy közeli hozzátartozói halnak meg. Van azonban a polgári lakosság megfélemlítésére alkalmazott módszerek között egy, amely még ennél is súlyosabb, generációkon átívelő sérülést okoz. Ez pedig a háborús helyzetben elkövetett szexuális erőszak.
Antic-Stauber és csoportja elsősorban a háború alatt megerőszakolt nőkkel foglalkozott az elmúlt 19 évben.
– A mai napig élnek háborús menekültek és kitelepítettek egész Boszniában – mondja. – Huszonhárom évvel a daytoni béke után még mindig 98 ezer regisztrált állampolgár van, aki valamilyen okból nem tudott visszatérni korábbi otthonába. A háború idején rengeteg nővel és lánnyal találkoztunk. A legfiatalabb még tízéves sem volt. Az erőszak, még ha nem szisztematikus, hosszan tartó és rendszeres, akkor is meghatározó az egész életre. A nők java része vagy teljesen bezárkózik, és elveszíti az érzelmi kapcsolatot a környezetével, vagy rendkívül rideggé válik, és a saját gyerekeivel is agresszív lesz. A mindennapi viselkedésen túl azonban további károkat is okoz a nemi erőszak. A nők gyakran fizikai szinten produkálnak tüneteket. A rák, a különféle megbetegedések rendszeresek. Találkoztunk olyan esettel, hogy négyéves fiú és hatéves kislány szeme láttára erőszakolták meg a katonák az anyjukat. A fiú később vastagbélrákban halt meg, a mára már harmincas éveiben járó lány pedig nagyon súlyos nőgyógyászati problémákkal küzd azóta is.
Ha a háborúban egy házat lerombolnak, azt idővel újjá lehet építeni. A felrobbantott hidakat helyre lehet állítani, az élet lassanként visszatérhet a megszokott medrébe. Az egyébként főképp háborús megfélemlítő eszköznek használt tömeges, szisztematikus és hosszú ideig tartó szexuális erőszak azonban felbecsülhetetlen, generációkon átívelő károkat okoz. Antic-Stauber és társai a kilencvenes évek végétől rendszeresen járták az ország menekülttáborait. Sok ezer menekülttel, elsősorban nővel tartották a kapcsolatot. A háborús erőszakon átesett nők egészségügyi és pszichoszociális gondozása mellett a gyerekekkel is törődtek. Az évek során kifejlesztett program egyik sarokköve, hogy a menekült és a később született gyerekek iskolába járjanak, az anyák pszichés problémái miatt esetleg keletkezett hátrányaikat pedig a szervezet a rendelkezésére álló eszközökkel ellensúlyozza.
Branka Antic- Stauber, a civil szervezet vezetője– Találkoztunk egy lánnyal – mondja a doktornő –, akit a háború alatt kamaszként két évig egy katonai egység használt rendszeresen szexrabszolgának. A háború végén a lány az egyik katonához hozzáment feleségül, de a férje folyamatosan bántalmazta. Végül, miután kisbabája született, elvált a férfitől. Akkor jött Tuzlába, hogy új életet kezdjen. Itt megismerkedett egy másik férfival, aki történetesen nem ugyanabba a nemzetiségbe tartozott, mint az első férj. Hamarosan azonban róla is kiderült, hogy erőszakos és veri a nőt. Az addigra kétgyermekes anya ismét összeszedte a bátorságát, és újra elvált. Nehéz volt talpra állnia, de végül sikerült. Akkor ismerte meg a harmadik férjét, aki a harmadik nemzetiséghez tartozik. Ő sajátjaként kezeli a másik két gyereket, jól bánik az asszonnyal, aki azóta maga is erőszakon átesett nőknek segít.
Ő a doktornő szerint pozitív példája annak, hogy valaki, aki nehezen indult neki a felnőttlétnek, végül öntudatra ébred és önbecsülést nyer. Ez a nő, dacára a sok kudarcnak, megtalálta a helyét a világban, és most boldog.
2001-ben, évekkel a háború után az egyik táborban tudta meg Antic-Stauber, hogy hat nő visszament Srebrenicába, megkeresni az életben maradt férfi rokonaikat. Hat évvel a daytoni béke után is feszült volt az etnikai helyzet Bosznia-Hercegovina keleti részén, ahol jelentős szerb kisebbség élt. Srebrenicát még a szerb hadsereg előrenyomulása közben hagyta el a muszlim bosnyák lakosság, így akkor már gyakorlatilag csak szerbek lakták az egykori fürdővárost. Nagyon megijedtek, hogy bajuk eshet. Autóba ültek, és utánuk mentek. Végül már este, egy romos házban találtak rájuk. A törmelékekből tüzet raktak, körülötte melegedtek az asszonyok. Senki sem talált túlélőt a családjából.
A közhangulat ellenséges volt, mindenkit hosszasan vegzáltak a helyi rendőrök. Bizalmatlanok voltak. Amikor Antic-Stauberék rábukkantak a hat nőre, és kérdezték, bántotta-e őket valaki, egyikük azt mondta: „Tegyenek, amit akarnak. Csak a testünket érhetik el. A lelkünk rég halott.”
Ebben a fásult, az életről lemondó állapotban úgy döntöttek, nincs értelme visszamenniük a táborba, Srebrenicában maradnak. A doktornő megszervezte, hogy minden második héten meg tudja látogatni őket egy szociális munkással és egy pszichológus terapeutával. Látszott, hogy a nők egyik napról a másikra élnek. Az egykor ápolt, gondozott kerteket felverte a gaz, nem igazán törődött senki a környezetével. Az adományok közé ekkor került be valami csoda folytán néhány tő rózsa és egy adag levendula-vetőmag.
A doktornő szerint senki sem gondolta, hogy ez lesz belőle. Eredetileg csak néhány tő rózsát ültettek, meg néhány tő levendulát. Az asszonyok azonban újjászülettek. A rózsa és a levendula mellé hamarosan megérkeztek a gyógynövények, körömvirág, rozmaring, rengeteg fűszernövény. Hamarosan jelentős gazdaságokat hoztak létre. Az egykori parasztasszonyok, a háború legkiszolgáltatottabb áldozatai mostanra az egész környék gazdasági irányítóivá váltak. Üvegházakat üzemeltetnek, munkahelyet teremtettek, és messze földre értékesítik a kézi munkával termesztett növényeiket.
A programról Antic-Stauber azt állítja, hogy világszerte alkalmazható lenne. Nem csak az egészségügyi és a pszichoszociális szempontokra helyezték a hangsúlyt. A csapat öt emberből áll, az orvos és a pszichológus mellett szociális munkás, jogi tanácsadó és gazdasági szakember is dolgozik benne. Fontosnak tartják ugyanis a jövőbeli élet megalapozását is. A gazdasági szakember kézzelfogható tanácsokkal látja el a gazdálkodó asszonyokat. Jogászra azért van szükségük, hogy az elkövetők felelősségre vonását elősegítsék. A múlttal csak akkor lehet szerintük végérvényesen megbékélni, ha a tettesek is elnyerik méltó és jogszerű büntetésüket.
Az egyesület lassan két évtizede működik. Tuzla kantonban a mai napig négy befogadótábor létezik, ebből ők kettőben végeznek munkát. Még mindig majdnem tízezer ember él táborokban. A munkához szükséges fedezetet elsősorban a holland és a német kormány külügyi hivatalai nyújtják, a források azonban évről évre apadnak. A boszniai kormány tervei szerint 2020-ra felszámolják a menekültbefogadó telepeket, a lakókat pedig újonnan építendő szociális lakásokba költöztetik.
