Politikai szemfényvesztők versenyfutása
Az egész európai politikai elit meglehetősen kínos képet mutat. Ketten még közülük is kiemelkednek: Magyarországon Orbán, Csehországban Zeman – írja vezércikkében Burkhard Bischof.
Már jó régen történt, hogy lehetőségünk volt interjút készíteni a vendégként Bécsben tartózkodó amerikai történésszel, Henry Steele Commager-rel (1902-1998). Amikor az akkoriban éppen új elnökként a Fehér Házba jutott Ronald Reagan került szóba, az idős bölcs entellektüel szeme könnybe lábadt. Hangos panaszáradatba kezdett az akkori amerikai politikai elitről. Az volt a véleménye, hogy az Egyesült Államok nem ilyen politikai vezetést érdemelt.
De vajon miként reagálna egy Commager – féle európai történész, ha az öreg kontinens mai politikai elitjéről kérdeznénk? Feltehetően patakokban ömlene a könnye. Az biztosra vehető, hogy Európában itt-ott még akad egy-két kivétel, aki nem tartozik a siralmasan átlagos, de inkább átlagon aluli politikai személyek közé. Összességében az ember azonban felteszi magának a kérdést, hogy valójában milyen emberek mennek el politikusnak és kik azok, akiket megválasztanak.
Miután az egyik fontos európai országban Silvio Berlusconi már nem kormányozhat, akad néhány más állami vezető, aki szeretné átvenni tőle az egyes számú európai politikai szemfényvesztő posztját. Mint a magyar Orbán Viktor, aki már mintegy három éve bulldózerként tör előre a politikai szántóföldön, aki mind mélyebb árkokat ás a társadalomban, aki állandóan matat az ország alkotmányán, annyira, hogy az Európa Tanács szakértői már is „a demokrácia komoly fenyegetettségéről” beszélnek.
A magyar politikus az európai intézmények ilyen jellegű bírálatára mindig a legmélységesebb sértődöttséggel válaszol. Végül is, amióta ő ismét kormányon van, Magyarország sikeres ország, amelyet valójában dicsérni és nem bírálni kellene. Sikeres ország – valóban az? Az az igazság, hogy Orbánnak egyáltalán nem jöhet rosszul az a pária-szerep, amelybe az EU-n belül belemanőverezte az országát. Így kitűnően ki tudja elégíteni számos magyar önmagáról alkotott képét, amely a történelem által igazságtalanul kezelt áldozat szerepére épül, és ezáltal nemzeti összetartást lehet követelni a lakosságtól.
Időközben egy másik közép-európai politikus is arra törekszik, hogy meghódítsa a kontinens politikai fajankói dobogójának legmagasabb fokát. A cseh Miloš Zeman csupán pár hónapja elnöke országának: baloldali populistaként a nemzetközi balliberális főáramlat sajtóvéleményeiben nagyobb megértésre számíthatott, mint a nemzeti-konzervatív Orbán. Zeman ezt a helyzetet arra használta ki, hogy ebben a rövid hivatali időszakában olyan belpolitikai zűrzavart teremtsen, mintha soha nem lenne holnap.
Emiatt nagyon sok cseh nosztalgiával gondol vissza a történelemre. Tomas G. Masaryk és Václav Havel (1936-2011) személyében olyan elnökei voltak az országnak, akik a legnagyobb tiszteletnek örvendtek világszerte. Amikor Václav Havel Bécsben járt, és magánemberként felkeresett egy vendéglőt, megtörtént, hagy a többi vendég felállva, hangos éljenzéssel köszöntötte a cseh politikust. Melyik osztrák politikussal történt valami ehhez hasonló? Hogyha Václav Havel utóda, Václav Klaus látogatna meg magánemberként egy bécsi éttermet, akkor a legtöbb vendég feltehetően biztonságba helyezné a golyóstollát. Ha azonban Miloš Zeman jönne egyszer ide, akkor azt kellene kiabálni, hogy „Figyelem! Szabad utat!”.
Ami Zeman különös fellépése következtében kialakult Csehországban, az egy brutális hatalmi harc az elnök és a parlament között. Ez hosszú ideig is eltarthat, megbéníthatja a politikai folyamatokat, lerombolhatja a gazdasági kilátásokat is, amelyek egyébként sem különösen rózsásak.
Valószínű, hogy ezekkel a Berlusconi, Orbán vagy Zeman típusú politikai szemfényvesztőkkel pontosan az lehet az alapprobléma, hogy számukra minden csak propaganda célokból történik az országukban. A valóságban minden csupán a saját hatalom kiépítéséről, a saját pártjuk hatalmának a megtartásáról és a klientúra javadalmazásáról szól. Csak másod-, harmadrangú kérdés a lakosság jóléte vagy balsorsa. Mert ugyanis, hogyha erről lenne szó, akkor ezek az uraságok soha sem fogtak volna bele a társadalom megosztásához vezető intrikus hatalmi játszmáikba.
E-mail-cím: Burkhard.bischof@dipresse.com
Die Presse, 2013.07.15.Fordította: dr. Gonda László
