Párizsi merényletek

A felvilágosodásból és a nagy francia forradalomból táplálkozó világias hagyományt, a sajtó, a véleménynyilvánítás szabadságát, mindazt, ami a franciáknak különösen szent. Abban az országban mindent, amit talán sokan ízléstelennek, végig nem gondoltnak vélnek, közzé lehet tenni, hacsak nem bátorít direkt módon erőszakos cselekmények elkövetésére. Bármennyit köszörülték is a nyelvüket a „Charlie” szerkesztői Mohammed prófétán, illetve önjelölt védelmezőin, a szarkazmuson kívül semmilyen más vétségbe nem estek. Annak a közegnek azonban, amely a felvilágosodás tisztító történelmi élményén nem esett keresztül, az irónia, a szarkazmus egyenlő az istenkáromlással, s mint ilyen, büntetendő.

Az amerikai publicisztika egyik vezéralakja, Fareed Zakaria (maga is indiai moszlim család sarja) mutatta ki, hogy az iszlám szent könyvéből, a Koránból minden más kimutatható, csak az nem, hogy a prófétával szembeni tiszteletlenség fizikai megtorlást követel. Megkövezést, korbácsolást, hasonlókat. Ehhez képest tény: az iszlám világában az évszázadok során sorban születtek olyan Korán-magyarázatok és kialakult egy hagyomány, hogy a próféta bármilyen képi ábrázolása, továbbá (sőt még inkább) humoros környezetbe helyezése közönséges istenkáromlás; egyenlő a hitehagyással. Tény továbbá: akad egy egész sor muszlim (többségű) ország, ahol e kihágásokkal szemben törvényeket hoztak, és ezeket végre is hajtják. Ennek az „iszlamizálásnak” nevezett folyamatnak azonban – Zakaria szellemes megfigyelése szerint – egyáltalán nem vallási, hanem rendre politikai háttere volt és van. Ziaul Hakk tábornok, Pakisztán hajdani elnök diktátora például harminc évvel ezelőtt azért ölelte a keblére a legszélsőségesebb iszlamistákat, hogy kegyetlen büntető törvényekkel (halálbüntetés, életfogytiglani elzárás) szabaduljon meg a maga demokratikus és liberális ellenzékétől.

Ugyancsak Zakariától való az első pillantásra meghökkentő fölfedezés: nem a Korán, hanem a Biblia az, amelyik halált mondott ki az istenkáromlókra. Mózes harmadik könyvében (Leviticus) olvasható: „Bárki, aki megszentségteleníti az Úr nevét, bűnhődjék halállal.” Az idézett könyv egyébként nem tesz különbséget „honi és külföldi” istenkáromlók megbüntetésének igénye között. Ilyenformán aki a zsidó-keresztény örökségre hivatkozik, nem árt, ha tisztában van ezzel. A blaszfémia és a halálbüntetés egybekapcsolása nem iszlamista találmány, még ha a köztudatban így él is.

A mi történetünkben azonban nem a köztudatról van szó, hanem agymosott, közönséges terrorista gyilkosokról. Akik éppenséggel hittel hihették, hogy amikor egyenként eresztenek a Kalasnyikovjaikból sorozatot az általuk jól ismert, teljesen védtelen francia karikaturisták fejébe, valóban a prófétán esett sérelmekért állnak bosszút. S egyben vállalják a „vértanúságot”, amelyről tudniuk kellett, hogy órákon, napokon belül a sorsuk lesz, mert amilyen profi módon gyilkoltak, épp oly kevéssé profi módon gondoskodtak menekülési útvonalról. Végül, szemben a francia állam egész elnyomó szervezetével, úgy lőtték le őket, mint a nyulakat, hiába lövöldöztek esztelenül.

Itt most megállunk. A két, franciaországi születésű és francia állampolgárságú, de algériai gyökerű Kouachi fivér videóiról bármely szakértő szem könnyen leolvashatta, hogy ezek a harmincon túli férfiak gondos katonai kiképzést kaptak. Látszott a fegyvertartáson, a célzáson, a gyilkosságsorozat utáni, szinte lezser távozáson. Csak az a kérdés, hol. Tettükért az al-Káida hírhedt jemeni fiókja vállalta a felelősséget, de lehet, hogy Irakban vagy épp Szíriában lettek „az iszlám katonái”. Ez idő szerint még azt is csak találgatni lehet, hogy vajon odahaza, Párizsban vagy az „Iszlám Államban” tömték-e tele a fejüket elvadult imámok, a nyugati civilizáció megsemmisítésére fölesküdött hitszónokok a küldetéstudattal. Lehet, hogy egyikre se volt szükség, lévén mindketten algériaiak, akik éppenséggel őrizgethettek magukban régi családi sebeket, és nagyon is tudhattak arról, hogy szüleik hazájában két évtizede folyik kegyetlen háború az iszlamisták és a világi hatalom között.

Tudni való, hogy legalább ezer „francia állampolgár” (mind muszlim és arab) csatlakozott a 80-as években a szovjetellenes afganisztáni háborúhoz (az antikommunista felkelőkhöz, majd a tálibokhoz, Oszáma bin Láden csapataihoz), s ezeknek idővel új harci terepet kellett találniuk, miképp a többi iszlamistának. A Szaddám Huszein ellen indított amerikai háború, majd a szíriai konfliktus kapóra jött. De a történetben nem is ez az érdekes – és máig nyúló összefüggés –, hanem az, hogy hamarosan valamennyien visszatérnek eredeti hazájukba, és ott folytatják a harcot, amit az „istentelenek” ellen a távoli Ázsiában megkezdtek. Erre kaptak instrukciót, felhatalmazást, ha nem épp parancsot. A franciák, britek és más – mondjuk így – idegenlégiósok hazatértek, és ott folytatták, ahol a távolban abbahagyták.

Ezt a francia hatóságok pontosan tudták. A miniszterelnök és a belügyminiszter hetekkel ezelőtt jelezte: országuk célpont. Bejött. De alighanem mindketten vonatrobbantásokra, repülőgéprablásokra, esetleg zsidó célpontok megtámadására (ez éppenséggel megvolt) gondoltak, a legkevésbé sem egy frontális támadásra a sajtószabadság ellen. És ez az a pont, ahol nem csak a politikusok, a merénylők is mellélőttek. Mert ha utóbbiaknak az volt a szándékuk, hogy móresre tanítsák a próféta kigúnyolóit, rosszul mérték föl a helyzetet. Nem néhány újságíróba, pár ezer olvasóba, hanem egész Franciaországba, mi több, egész Európába, ha nem a fél világba ütköztek. Ha úgy gondolták, akad elég hívük, akik a Charlie túlméretezett, „balos” (egyébként a katolikusokat, a politikusokat sem kímélő) szemtelenségét büntetik, rosszul mérték föl a terror fogadtatását, és ami ennél ártalmasabb rájuk nézve: belerúgtak a szabadságeszménybe. Nem fogták fel, hol élnek.

De ha az volt az érdekük, hogy Nyugat-Európa még az eddiginél is jobbra tolódjék; ha indirekt módon erősíteni akarták a Dániában, Svédországban, Németországban, Nagy-Britanniában és persze magában Franciaországban fölerősödő idegen- és bevándorlás-ellenességet, az ostort, amelyik végül is rajtuk fog csattanni, akkor nyertek. Lám, mi megmondtuk, hallani az európai szélsőjobb minden pártjától. Ide vezet az „idegenek” befogadása, az európai kultúrától idegen elemek pátyolgatása.

Én kifejezetten érdekesnek találom, hogy egy olyan, magát a szélsőjobbtól nyilván elhatároló magyar politikus, mint Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető talált érvet a szélsőjobb és a gyilkosok mellett: „A keresztény kultúra a tisztelet kultúrája, amibe beletartozik az is, hogy más vallását nem lehet kifigurázni, abból gúnyt űzni. Ha megszegjük a tisztelet kultúráját, annak mindig vannak következményei.”

Látni valóan se a merénylőknek, se neki nem mondták meg, hogy mi áll a Bibliában. De hála a jóistennek, azok az európai vezetők – Merkellel, Cameronnal és másokkal az élen –, akik egymás kezét fogva vonultak Párizsban vasárnap délután, a Rogán által említett „következményeket” a legünnepélyesebben és a leghatározottabban elutasították, és egy egész kontinens szolidaritását nyilvánították ki a „kifigurázókkal” – valójában egész Franciaországgal, a francia kultúrával, a hagyományokkal. Ez nagyon szép volt. Amennyire ronda az, hogy ugyanez a Rogán úgy vélte: „Látható, hogy a nyugat-európai országokban, például az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban miként borítja fel a keresztény országok belső rendjét a muzulmán közösségek jelenléte.”

Ennél rasszistább kijelentést még csak kigondolni se lehetett volna. Angela Merkel válasza: Németország nagyon jól megvan a nála élő (török) muszlimok túlnyomó többségével. Hol itt a belső rend felborítása?