Utcák, terek – Párizs és a névadás

A középkori városi urbanisztika kezdeténél a probléma fel sem merült. Nem tiszteletadásról volt szó az első utcanevek esetében, hanem a lehető legpraktikusabb kérdésről, az utcák egymástól való megkülönböztetéséről. Az első utcanevek spontán jöttek létre, sokáig csak a szóbeli kultúra részeként, s ezért több változatban is éltek, senki sem „hivatalosította” őket. Párizsban, a város központjában, a régi középkori határai között ma is találunk szép számmal ebből a rétegből származó utcanevet. Mesterségek gyakorlóinak lakóhelyéről nevezték el őket, pékek, mészárosok, üvegcsiszolók utcája, a benne található templomról, ilyen a Saint-Denis vagy a Saint-Martin utca, az utca jellegzetességéről, például a rue Pavée, a kockaköves utca, a lakóiról, a zsidók, a lombardok, az írek utcája, egy-egy cégérről, a Sarkantyú utca, Hold utca, Galamb utca, vagy éppen egy híresebb lakójáról, például a rue Aubry-le-Boucher, a „mészáros Aubry utcája”.

Nem véletlenül a lassan központosodó államhatalom idején, nagyjából a 16. század végén, IV. Henrik uralkodásakor jöttek létre az első politikai motivációjú utcanévadások. Sully herceg, IV. Henrik nagy minisztere hozta létre a királyi teret a város akkori központjában. A Place Royal ma Place des Vosges, s az elnevezés annak állít emléket, hogy Vogézek megye fizette be először az adót a Nagy Forradalom után az államnak, azaz ismerte el a párizsi forradalmi hatalmat. Az abszolutizmus korában jött létre a Mazarin, a Richelieu, a Colbert utca. Igaz, ezek esetében nemcsak tiszteletadásról volt szó, hanem topográfiáról is, a fenti urak palotái ezekben az utcákban voltak találhatók. Az első igazi modern névadás talán az Odéon színház 1779-es átadása után történt, amikor a teátrumot környező utcákat a színházművészet nagyjairól, Racine-ről, Corneille-ről, Crébillonról, Regnard-ról nevezték el.

A nagy forradalom a párizsi utcanevek esetében is mindent felborított. Ekkor jött el igazában a modern kor ebben a tekintetben is. Ahogy a párizsi utcanevek egyik történésze fogalmazott, „minden szemantika politika is egyben”, azaz a közterületek elnevezése a népnevelés részévé vált. Egy idő után eltűntek a monarchiára nyíltan utaló jelek, majd az utcanevekből a „szent” előtag is. A ma is híres Place Vendôme a Pikák tere lett – a sans culotte-ok, az alacsony származású forradalmárok megkülönböztető fegyvere volt a hosszú pika. A rue Royale a Forradalom utcája lett, s ekkor kapott először utcanevet Voltaire és Rousseau is. Igen sok közterület absztrakt fogalmakról kapta a nevét, mint az Egyenlőség, az Emberi jogok, az Egyesülés vagy éppen az Egyetértés tere, a ma is létező Concorde, ahol a guillotine állt. A sans culotte-ok úgynevezett szekciói, lényegében a párizsi önkormányzat helyi egységei, kerületei 1792 és 1794 között olyan neveket viseltek, hogy Társadalmi szerződés, Brutus, Tell Vilmos, utóbbiak mint „zsarnokölők”, Egység, Testvériség, a Haza barátai.

A thermidor utáni rezsimek nem sokat változtattak mindezen, mindösszesen a legkihívóbb forradalmi elnevezéseket törölték el, például a Montmartre egy ideig Mont Marat volt. Napóleon császársága alig meglepő módon a közterületek neveinek nagy militarizációját hozta el. Neveztek el tereket, utcákat katonai győzelmekről, Austerlitzről, Marengóról, Rivoliról, Lodiról, Iénáról, és elesett tábornokokról, Bourdonról, Morland-ról, Valhubert-ről. Ezek az utcanevek ma is léteznek.

Ezzel szemben a restauráció minden utcanevet visszaalakított, amelyet a forradalom nevezett át, de alig érintette azokat, amelyeket a császárság. Lajos Fülöp rendszere alatt alakult ki a névadás igen szigorú rendje is. Mivel Párizs lényegében a jakobinusok bukása, 1794 óta meg volt fosztva önkormányzati hatalmától, ezért ebben az ügyben is a kormány által kinevezett prefektus és a belügyminiszter mondta ki a végső szót. A rendszer alig változott 1977-ig, amikor is először választottak újra párizsi főpolgármestert.

A második császárság folytatta Napóleon névadási szokásait, győzelmek, így Alma, Malakoff, Sébastopol, Magenta, Solférino, Turbigo és a császári család tagjainak nevei voltak a legjellemzőbbek. Előbbiek megmaradtak, utóbbiak nem. Az Eugénie császárnőről elnevezett 120 méter széles sugárút, amely a Diadalívtől a Bois de Boulogne-ba vezet, ma avenue Foch, a Jenő hercegről elnevezett sugárút pedig boulevard Voltaire. A III. Köztársaság idején ebben a kérdésben is éles harc dúlt a többnyire baloldali párizsi önkormányzatok és a város egészét valójában irányító, a kormány által kinevezett prefektus között. Általában az utóbbi győzött, a párizsiak sosem tudták kivívni, hogy maguk döntsenek a kérdésben.

A legtöbb új utcanév emléket állít a gyarmati háborúk nagy csatáinak, Constantine, Smala, Sontay, Pali-Kao, és „hőseinek”, Bugeaud, Marchand, Mangin, Faidherbe. Az első világháború nacionalista őrületére jellemző, hogy igen sok utca, amelynek köze volt Németországhoz, megváltoztatta a nevét. Richard Wagner, Berlin vagy Németország utcáit nevezték át máig hatóan. Ez a köztársaság már nagyon is ápolta a forradalom emlékét, ekkor lett a hivatalos zászló a trikolór, a nemzeti ünnep július 14., a himnusz pedig a La Marseillaise.

Ez meglátszott az utcaneveken is. Utcájuk lett a girondistáknak, Vergniaud, Pétion, Condorcet, de a dantonistáknak is, maga Danton, Desmoulins, Fabre d’Églatine, Héraut de Séchelles. A jakobinusoknak azonban máig sem. A kivétel Saint-Just, akinek van egy eldugott utcája a XVII. kerület kihalt részén. A forradalom radikálisai a „vörös külvárosok” számtalan utcájának és terének adták nevüket, ahogy a későbbi munkásmozgalom nagyjai, Marx, Lenin, a francia kommunista párt vezetői is.

A felszabadulás után az egy ideig szocialista-kommunista párizsi önkormányzat fontos, nagy utcákat nevezett el az ellenállás mártírjairól, Corentin Celtonról, Marx Dormoyról, Jean-Pierre Timbaud-ról, Danielle Casanováról, „Fabien ezredesről”. Végezetül az 1977-ben jogait visszaszerző párizsi önkormányzat 1985-ös rendelete helyezte újra egy speciális bizottság kezébe az utcanévadást. Általában a „jelölt” halála után legkevesebb öt évvel kezdeményezhető a dolog, a bizottság messzemenőleg figyelembe veszi a család véleményét, végezetül a párizsi képviselő-testület dönt az elnevezésről.

Napjainkban az önkormányzat elsősorban a nőket érintő nagy aránytalanságot kívánja kissé kiegyenlíteni. Az utóbbi négy évben mintegy száz új közterület kapott női nevet. A gondot legfőképpen az okozza, hogy igen kevés az elnevezhető terület a városban. Elsősorban a parkok kapnak újabban nevet, és tulajdonképpen kereszteződések lesznek „terek”. Ilyen kereszteződés lett Hannah Arendt vagy éppen Marlene Dietrich tér. És hogy hol vannak a magyarok mindebben?

Ha jól tudjuk, három neves honfitársunk kapott utcát Párizsban. Kossuth és Bartók, s mellettük Frankel Leó, a párizsi kommün magyar munkaügyi biztosa az, akinek közterület viseli a nevét Párizsban. A rue Léo Frankel a XIII. kerületben található, abban, amely annak idején a képviselőjének választotta.