Örökké tart az Indián nyár avagy nyugodj békében Tamás

Az Égi Kocsma ajtaját a tőle megszokott vagabund módon rúgta be. Miközben a kemény macho rúgás ellenére a szeme bal alsó sarkában ott volt a mosoly csírája, ami egészséges burjánzással terjedt szét az arcán. Az Égi Kocsma nem luxus lokál. EZ az Égi Kocsma nem az. Füst. Bűz. Kiboruló korsók, poharak, a régi hányás nyoma sem tűnt el a semmibe még. Az egyik sarokban egy magára hagyott fecskendő álmodik szebb holnapról.

Középen egy színpad. Az is elég öregecske már. De színpad. Hangolnak már a zenészek. Radics Béla, néz fel miközben sört böffent vissza. Mosolyogva kacsint a belépőre. Bencsik Samu hátba is vágja. Hát te? Megjöttem. Játszunk valamit. És a régi gitár, új dallamot csiholva meséli el, miként lépett át Dezire a múltból , jelenből a valahova. Hubertusz jár a művészúr elé.

Nyaraltam. Élveztem nagyon. Nincsenek hírek, nincs újság, nincs politika, felőlem a világ akár fel is fordulhatna. Ha felrobban, hát felrobban! Most minden percemet a gyerekeim és a kedvesem töltik ki. Elmerülök bennük és élvezem. Év közben alig van időnk együtt lenni, főleg úgy, hogy közben a világ számára az ujjunkat mutathatjuk a magasba. Tudatosan zárom el magam és a családot hermetikusan a hétköznapoktól. Mert az kell. Szükséges. Nem jönnek át az újabb végkielégítési botrányok, nem jönnek át ki kit küldött el éppen a fenébe, ki min van műfelháborodva. Csendes így a világ és békés.

Aztán mégis lett egy szűk kis rés. Beszökött hozzám, mint Ecsédi nője a munkásszállóra. Meghalt Cseh Tamás. Csend. Meghalt Cseh Tamás. A csend értetlenkedő üvöltése a tagadás hamis illúziójának reménye. Fájdalmas csendek. Az a csend ami eddig simogatott, most metszően bánt. Nem lehet igaz! Nem szabad, hogy igaz legyen. Miközben igaz. Képek. Előbb jöttek, mint a dalok emlékei. Internetkávézó. Mert nem bírom megállni, hogy ne írjam meg, hogy hiányzik.

Móricz Zsigmond körtér. Jóbarát visz fel hozzá. Jóbarát indián neve a Jóbarát. Van polgári neve is, de arra már nem emlékszünk és nem is érdekes. Mi feketelábúak megyünk fel a sziúk nagy harcosához.

Öreg bérház. Omló vakolat. Dalba illik és bele is került. Ölelős fogadás. Csodálom. A falakon csodálatos pajzsok és mesterien készített ruhák. Bőrből. Azt állítja ő maga varrta. Hiszem is meg nem is. A szellemdob. Varázslat. Beszélgetünk. Az utolsó bakonyi kalandozás emléke. Elloptam a lovát. De végül ők győztek.

A lakásban emlékek és beszélgetés egy messzi világ, csodás hőseiről, akik mi magunk lehetünk, mert minden lehetséges, amit az ember elképzel. Játék. Miközben mind tudjuk, hogy rég nem az, jóval több ez annál. Tanulunk. Embernek lenni. Olyanoktól, mint ő. Jönnek mások is. Filmet nézünk. Kis Nagy Ember. Dustin Hoffman játssza a főszerepet. Jó film. És jó hosszú is. Elemezgetjük mi és mennyire hiteles benne.

Könyvet mutat, benne képek, rajzok. Aztán előkerül a hubertusz is. Gyorsan elfogy. Kevert mindig van, a világban szerinte az egyik fix pont mindig a kevert lesz. Bor is folyik mellé. Az indiánból részegek leszünk. Ekkor már zenél is nekünk, együtt énekelünk különböző dalokat. Meg kitalálunk más dalokat a semmiből, ami el is vész a semmibe. Ember.

Abban az időben elég sokszor találkoztam vele. Hol nála, hol ő jött el hozzám, hol meg beültünk egyszerűen egy presszóba és agysejt pusztításra adtuk módszeresen a fejünket. Szeretett mesélni. És azt játszottuk, hogy a mese nem is mese. Miközben lehet, tényleg nem is volt az. Sok mindent tanultam tőle. Abban ami lettem, ami vagyok, egy téglát ő is belerakott a falamba. Csibészkedések. Csajok. Zene. És néha hirtelen a semmiből, tömény komolyságok.

Amikor díszleteket készítettem, mert megtanultam, az előadásainál volt, amikor kérte, csináljunk neki valami szépet. Egyszerűt. Egyszerűen szépet. Nagyon ritkán voltak díszletei. Amikor voltak, mi raktuk össze. És potya jegyeimmel aktuális szerelmeimet hurcoltam el őt hallgatni. Dedikált lemezeim valahol elvesztek egy költözésnél. Mindig készültem arra, hogy pótolni fogom őket. Addig készültem, amíg már erre nem maradt lehetőségem.

Az idő arrébb sodort minket egymástól. Ritkultak a találkozások. Többször került a telefon elő, kevesebb együttlét mellett. Aztán maradtak a karácsonyi lapok és hasonlók. Olykor, hollé-hollé és ennyi.

Utoljára akkor találkoztunk, amikor Cipővel közösen készítettek el egy lemezt. Pici szerepem volt benne. Amikor kijött a stúdióból, az Anna presszóban találkoztunk és ittunk kicsit. Keveset beszéltünk, sokat néztük egymást. Jó volt. Mi van veled? És meséltünk.

Ránk sötétedett, sietnie kellett. Azt mondta orvoshoz fog menni, van egy kis baj, de semmi komoly. Komoly volt. Nem tudta még. De nem ment el akkor az orvoshoz. Gyula pedig várta. Később ment. Későn ment. És igen sokáig dacolt a Kaszással. Folyamatosan nyerőben volt azzal szemben, pedig tudtuk ekkor már, húszra húz folyamatosan lapot. És bejött neki. Egy film, egy könyv maradt benne. És mennyi zene!

Húszra most ismét lapot kért és 9-est dobtak elé. Mi veszítettünk, az Égi Kocsma közönsége nyert. A Dal itt marad velünk. Mert azok a dalok, jóval többek egyszerű daloknál. Életérzéseink, gyarlóságaink, hiányaink. Hétköznapok. Miénk. Ő adta.

Az Égi kocsmában felcsendül a dal, ahogy növekedett a fűst.

"Ó, szerintem ez valami demonstráció!
Te nem csak véletlen mutatod magad,
Mint lepedőbe bújt kísértet alak."

Rózsa Mihály